Nálunk nem is olyan régen volt galambos sztori... Történt egyik este, hogy párom jött be a kutyákkal, és a harmadikon lakó hozott le egys galambot, hogy ne az ő erkélyükön legyen az éjjel. Ez olyan 18:00 magasságában volt, én nem is tudtam az esetről, de olyan 21:00 körül került szóba, mikor láttam páromon, hogy kicsit furcsa, ekkor mesélt az esetrél, és hogy mennyire sajnálja szegényt, mert csak gubbasztott, de egy karton dobozba belerakta. Le is b@sztam ahogy kell, mondtam neki, hogy rögtön hozza be, elő is szedek egy régi tengerimalac ketrecet, ami amolyan karanténnak volt fenntartva, így csak porosodott. Mondta, hogy nem merte említeni a dolgot, hogy hozzuk be, mert félt a lecseszéstől, de hiába csak egy galamb, én ott nem hagyom, pláne a lépcsőház előtt, ahol hemzsegnek a macskák...

Szóval madárka behoz, ketrec előkészítve, berakáskor viszont megláttuk, hogy mindkét lábán van egy-egy gyűrű. Szám leolvas, majd egy kis keresgélés, legfőképp azt, hogy mit is adjunk a galambnak, ami nem szemét, de ez másnap délutánig meg lett oldva, illetve az itatása. Másodlagos volt a gyűrű számával foglalkozás, de meg lett találva a "tulajdonosa", mellyel kapcsolatban rengeteget telefonáltam az országban több felé is, hogy a gazdájához is eljusson a híre, hogy még él. Mint kiderült egy versenyen volt, csak eltévedt, elvileg Eger volt az úticél, de Szombathely lett belőle. Másnap kapott prémium eleséget, nem kevés pénzért, illetve olyan üveg tálat, amit nem tud fellökni, és rendesen tud belőle inni. A befogást követő második napon eléggé élénk volt, így ekkor már biztos voltam benne, hogy nem beteg, csak elfáradt az 1000km-es út során. Egy hétig dekkolt nálunk, rengeteg telefonálgatás után el is lett engedve, mert látszott rajta, hogy mehetnék tört rá, de még két napig itt kalézolt a háztömbnél, mert délutánonként láttuk feltűnni. Próbáltuk lecsalogatni, hogy még egy kicsit vendégeskedjen nálunk, de nem jártunk sikerrel, így csak reméljük, hogy hazaért.

És mit tanultam ebből? Azt, hogy ha csak egy mezei galamb lett volna, akkor is megkapta volna ezt a bánásmódot, de az emberi suttyóságot sosem fogom megérteni. Próbáltam eljutni a jogos tulajdonosához, de egyre inkább azt kezdtem érezni az érintett személyeken, hogy le sem szarják egy madárka sorsát, így az elengedés fájdalmasabb volt ennek tudatában. Aztán arra is rájöttem, hogy ő csak egy statisztika, egy szám, senkit nem érdekel, hogy mi lesz vele egy ilyen táv alatt, és érthetetlen ez az egész "hobbi", vagy "mesterség", vagy minek nevezzem... Ettől függetlenül pozitív élmény volt, egy kezes kis jószággal, és sajnálnám ha valami baja esett volna az elengedés után, de ezt már sosem tudom meg.