Én ha tragédiát látok, ráadásul ha egy egyedi, szinte megkapó tragédiát, azon kezdek el morfondírozni, hogyan használhatnám föl az elemeit. A legdrámaibb történeteknek szolgálhatnak alapul, és ez jó. A saját életem sem nevezhető épp szerencsésnek, de talán nem mondok ezek után újat, ha azt állítom, a legihletőbbek közt vannak a személyes drámák. Persze írás közben meg kell tanulni elvonatkoztatni a valós személyektől, de az alap és alkotóelem akkor is megvan.

Pl. Émile Zola realista, már-már naturalista elemeket hordozó műveiben rendszerint a való világ szörnyűségeiből csemegézett, és maradandót alkotott. Még nem olvastam minden könyvét, de úgy hiszem, nincs egy happy enddel végződő története sem. De hogy közelebbit mondjak, Móricz Zsigmondtól a Szegény emberek c. novella. Tiltakozás a háború ellen, a brutalitás lehető legátütőbb bemutatásával. Érték a köbön. vagy Radnótinak a munkatáborban íródott versei... nyomorúságot mutatnak, de nagyszerűségükkel simogatják a lelket.

A művészet az, ami képes a csúfból is szépet varázsolni, még ha csúfnak is írja le.

[ Szerkesztve ]