Nem szeretek állni. Nem azért mert lusta vagyok, hanem azért, mert összekoszolnak, rámlépnek, rámköhögnek, kizsebelnek.

Ha tehetem leülök. Ha van üres hely, akkor le kell ülni, mert különben a felszállók nem fognak elférni. Azért van, hogy üljenek rajta. Sok bunkó áll az ajtóban, nem lehet tőle bentebb húzódni, és nézi az üres helyet, mert ő áll, és öt megállót készül a leszállásra.

Ha idős/gyerekes/csomagos száll fel, akkor először mérlegelem, hogy szüksége van-e rá, hogy átadjam a helyet. Ha özv. Kovácsné lenyomta a 100-as sprintet a banyatankkal hogy elérje a trolit, akkor nincs szüksége rá, hiába cicceg, meg sóhajtozik. Ha látom, hogy három hellyel arrébb van üres hely, nem adom át, másszon el odáig, nem érdekel. Ha sok a csomagom, akkor sem adom át, mert így kevesebb helyet foglalok, és nem szív miattam másik öt, mert nem fér el.

Ha látom, hogy nehezen áll, vagy nem fér el a csomagoktól, esetleg két karján három gyerek és egyébként anyuka/apuka potenciális munkavállalónak néz ki, akkor átadom a helyet.

[ Szerkesztve ]