Ezt itt hagyom:

Szerintem ezt imádni fogjátok.
Most találtam a leveleim közt. Még 2011-ben írta a műsoromba egy hallgató, amikor az egyik adásban az Egyesült Államokból behozott Priusról volt szó. Az elképzelt sztori az USÁ-ban játszódik.
ÜLJ ÁT!
Csendes vasárnap délután van. Egy V8-as pickup mellett állok meg a lámpánál. Az óriási, krómozott felnik a Priusom kilincséig érnek. A négy kipufogócső úgy gurgulázik, akár egy komphajó motorja. „Nem semmi!” - gondolom. Egy baseball-sapkás krapi rágózik bent. Ő Joe.
Joe nemrég szerelte föl a gallytörőt és nagyon büszke rá, mert így már bárkinek nekimehet, anélkül, hogy összekarcolná a fényezést. Az ajtón egy "God bless America" matrica árulja el, hogy Joe szeretné, ha Isten megáldaná. A lámpánál várva azon bosszankodik éppen, hogy a kék-piros mini USA-zászlójának tapadókorongja miért nem tapad az utóbbi napokban rendesen. Ahogy melléérek, végignéz a Priuson. Szemeiben egy szardíniás doboz villan fel. Mosoly ül az arcára és azon töpreng, hogy megmutassa-e nekem a három ujját, jelezvén, hogy ő akár három mosógépet tud egyszerre vinni a platójan. "Te kis tetű" - gondolja Joe - "Úgy bepörkölök neked zöldnél, hogy leég a szőröd!".
Zöldre vált a lámpa. Joe pickupja iszonyatos hörgéssel lő ki, és úgy húz el, mint egy rakéta. Autó rajongóként és technika szerető emberként nem mondhatom, hogy nem szép zene egy V8-ast gyorsulni hallani. A visszapillantótükrében Joe figyeli, ahogy a Prius két fényszórója lassan egyre közeledik egymáshoz. Élvezi. Büszkén markolja meg a kormányt száguldás közben és extra nagyokat rág rágóján. "Ezaz vazze!" - kiabálja és mégföljebb tekeri a zenét a kocsiban. Pezseg a vére. Röpül. Mivel az Alfa még két évvel ezelőtt hasonló élményekkel kényeztetett, őszintén magamba nézve átérzem Joe örömét. Gyorsulások szép emlékei lassított felvételként folynak le szemeim előtt. Romantikus, halk zene szól, a néző a könnycseppkicsordulás határára ér...
... mikor hirtelen elsötétül a vászon, elhallgat a zene és drámai hatással bombaként robban be a fordulópont, mintegy fölrázva a nézőt az álomból: már megint egy piros.
Joe pickupjának fékei sikítanak, az öv megszorít és a monstrum megáll. A helyzetet hátulról követve, egy fújtató, kanos tapír rohama ugrott be, aminek hirtelen egy véletlenül útbaejtett vastag fatönk véget vet. Joe összehúzott szemöldökkel figyeli visszapillantótükrében, ahogy a Priusszal lassan újra beérem. A Hupikék Törpikék zenéjét hallom füleimben, ahogy pár másodperc múlva elegánsan becsorgok Joe mellé a lámpánál az akkumulátor egyre följebb ugráló töltöttségjelzőjére pillantgatván. A Priusszal fékezni olyan, mint mikor az ablakot kinyitva az ember friss levegőbe szippant. Szinte érezni, amint a generátor az akksinak ajándékozza a mozgási energiát. Ebben a pillanatban úgy érzem, ha lenne rágóm, most én is jó nagyokat rágnék rajta. Joe újra megnéz. "Kis geci már megin’ itt vagy?" - kérdezi tekintetével. Idegesen tolja üresbe a váltót és lép a gázra, megremegtetve a környék ablakait. Megint végignéz a Priuson, a szeme a "Hybrid Synergy Drive"-on egy villanásnyira megáll, de erőszakkal elkapja pillantását.
Zöld. Újra kilő. Mint az őrült, elviharzik előlem, teljes padlógázzal karcol. A Prius hangtalanul, indul meg utána. Joe kőkeményen repeszti az aszfaltot és jólesően sóhajtgat. Nagyon szereti az érzést, ahogy 3 tonna a lábfeje legkisebb mozdulatai szerint ugrik. A pickupjában ő a főnök, ő uralkodik, arra megy és akkor, amikor akar. Aszfalt, szántóföld, erdő, szikla, hó, mocsár, vagy homok, az ő pickupja bármit leigáz, magaalá gyűri a legmakacsabb földi akadályokat, bár valószínűleg más bolygókon is jól elboldogulna. A szabadság ízét érzi. Joe lenyitja a kesztyűtartóját, hogy egy elégedett pillantást vessen 9mm-es Colt-jára. Biztonságban érzi magát, hiszen nem csak hogy bárkinek nekimehet új gallytörőjével ha kell, és nem csak hogy bárkit le tud lőni ha kell (legyen az aszfalton, szántóföldön, erdőben, havon, sziklán, homokban, vagy mocsárban), hanem egyre jobban megy neki az oldalbukfenc is. Büszke.
Nem tart sokaig, míg Joe pickupjának féklámpája újra felvillan előttem. A következő pirosnál ismét begurulok mellé csendben. A V8 ismét dühösen dübörög mellettem. Várja, hogy aszfalt, szántóföld, erdő, hó, szikla, homok, vagy mocsár jön-e, vagy esetleg egy hídról kell-e leugratni. A TV-Maci zenéjét dúdolom. A fogyasztásmérőm nullát mutat. Joe nem örül. Már nagyon lerázna. Mérgesen hajít ki az ablakon egy kólásdobozt. Újra ránéz a Priusra, ezúttal a felnit vizsgálgatja. Soha nem vallaná be, de igazából tetszik neki a sportosan elegáns, áramvonalas forma. Ideges. Eszébe jut, hogy épp a múlt héten vett a szomszédja is egy ilyen kis szardíniás dobozt, aki büszkén újságolta Joe-nak, hogy évi kétezer Dollárt spórol a Priusával az előző autójához képest. Ez azért csattanósan felbizsergette Joe mellbimbóit, mert az utóbbi időben egyre inkább fáj neki megállni a kútnál. Eszébe jut az is, ahogy a szomszédja próbált neki magyarázni valami ökológiai lábnyomról, meg fenntarthatóságról, bár azt nem vágta, hogy ehhez neki mi köze. Sőt, a szomszéd arról is mesélt Joe-nak, hogy amióta Priusa van, antiterror dzsihádot hirdet, hiszen rájött, hogy minden tankolással Bin Laden kasszájába penget. Ez különösen mélyen megkavarta Joe-t.
Joe hurrikánként zúz át a következő piros lámpához. Minden sejtje tiltakozik, prüsszög, köhög, köpköd. Utálja a Priust. Utálja a szardíniát, utálja az alacsony fogyasztást, utálja az antiterrort, utálja az ökológiai lábnyomot, utálja a fenntarthatóságot, és utálja a szomszédját. Joe úgy érzi, az egész világ összeesküvőben van ellene, és a szabadságára kezd törni. Az nem lehet, hogy egész életében azért tekert, hogy hat másodperc alatt elérje a százat és bármilyen terepet leigázhasson (legyen az aszfalt, szántóföld, erdő, szikla, hó, mocsár, vagy homok), erre most kezdenek szaporodni ezek a kis idegesítő paraziták és azt mesélik, hogy ez mind nem kell és őmiatta lesz armageddon!?!?
Üvöltő gumikkal indul meg újra a V8 négykerékmeghajtás, tűzforró benzingőzt okádva a kipufogócsöveken. Joe siet. Nagyon.
Az egész városon így megyünk végig. Számtalan lámpánál játsszuk el ugyanezt, egészen addig, míg a város vége tábla végre föloldja a feszültséget. Ott aztán Joe dühében komolyan a lovak közé csap. Még látom, ahogy a horizonton eltűnik a pickup. Újra romantikus zene kezd halkan szólni, tekintetem elmered es felelevenedik az Alfa sebességmutatója kitakarván a 200-as feliratot. A néző kezd újra elérzékenyülni és már keresgéli a zsebkendőjet, mikor pár perc múlva egyszer csak újra megpillantom a pickupot és mellette Joe-t. Egy kútnál babrál idegesen a tanksapkájával es közben Istennel tárgyal a matricájára mutogatva.
Mielőtt elsuhanok mellette, letekerem az ablakot, és berakom csutkára a "Mint a mókus fenn a fán"-t.
Ember. Ülj át!
Először fejben.