Fodor András - Hársfaillat
Mihez hasonlíthatnám
e szédítő finom,
e lepkeszárnyú könnyed,
a lélegzést hűvös
méz aranyába mártó,
hosszan derengő
áram-delejét?
Igen, mikor ott ment előttem
kezében cseresnyeággal,
válla fölött az arca hátrafordult
s szemünk sugara hirtelen
élő zsinórként megfeszült, -
akkor éreztem ilyet,
valami kimeríthetetlen
és már-már fogható
zsongást a levegőben.
S aztán, mikor a hűs, fehér,
szerelem íjján rezdülő test
az érintő kéz örömének
először adja meg magát,
Mintha a kovakő-szikrájú ég,
a táguló, szűz boltozat,
bőrünkön át vérünkbe szakadva
belénk árasztaná
a véghetetlent.