Kedvencem.
Keszthelyi Rezső - Már csaknem régi sétáink egyikén Bíborkával a tengeres sétányon
"... mert, ó, hát itt vagyunk, sétálunk, és itt vagyunk,
valóban, de akkor miért mondta, hogy nem tudni, mi
fogja el most, és nem is gondolhatni róla, és már
nem is érezhetni ezt, ezt nem egészen élni, és
még látni sem éppen, amikor itt vagyunk, és ide-oda
váltogatta közben a tekintetét a hajam vagy
a szemem és a temérdek víz között, mintha azért szét
akarna nézni, így, mialatt az arca fokozatosan
kifejezéstelenebb lett, és azután átkarolta a vállam,
és azt kezdte mondani: élni azért, hogy
élni, de hirtelen abbahagyta, és én végképp nem
érthettem, hova van, ó, nem hol, hanem hova van abban,
amit nem folytatott, ebből a, talán, félig hangozható
kérdésből, vagy talán, kijelentésből, és abból is,
ahogyan most itt van, csak kérte később, vegyek ki
almát a kosárból, mert szomjas, és hátha én is az vagyok,
és leemeltem karomról a kosarat, és rátettem egy kőre,
kitakartuk kendőjükből az almákat, és azután, miközben
harapdáltunk belőlük majdnem megcsókolt, de inkább
elfordult kicsit, és azt beszélte, így, némileg
félre, és hosszú szüneteket tartva, és alighanem
összefüggéstelen állapotban is, hogy elvinni a szívet
a test emlékéig, amikor mit vagyunk most ehhez a
tengerhez, vagy a részletéhez, igen, így mondta, mit
vagyunk, a részletéhez, és ehhez a szélhez is, egy-egy
enyhe lökéséhez rajtunk, és, tette hozzá, nekem furcsán,
mert volt abban valami más, ahogyan mégsem egészen így
mondta, de nem foghattam fel, hogyan, különösen amikor
megismételte: elvinni a szívet az emlékéig, és a ruhámig is,
és ha ezt lehet, mit csinál most ez a tengerdarab, és
mit csinálok én most, és ez olyan érzelem nélkül
érezni az érzést, hogy érezni, de ez nem lehet meg
egyszerre, egyetlen pillanatban, és így nem tudhatni
mégsem, mi az: érezni, és hogy ezt kiváltani egymásból,
ezért élni, talán, és megint az volt, hogy mégsem egészen
így mondta, volt abban valami más, ó, de micsoda,
és attól lett olyan, hogy
maga sem tudta, csak érzelgősséget adott
hozzá, nagyon, és taglejtéseket, mintha esernyőket
nyitogatna fölénk, a teljesen kékben való égre, akkora
szomorúsággal, amekkora már nem telik ki semmiből, hanem
közben elhajította az alma csutkáját, le, a part felé,
és azután megismételte a mozdulatot, csutka nélkül, é
ekkor eszébe jutott, így mondta, és valahogyan durván,
az jutott most az eszébe, hogy a történt nincs itt
elejétől a végig, egyetlen pillanatban, és akkor nincs is
történet, akkor sem, amikor tart, és ezt kell kiváltani,
ha sétáltunk eddig, és azután teljes szépségében ennek,
nem annak, ami körülvesz, ez a roppantul leélhetetlen,
amely nem éli bele magát ebbe, hanem nem tudni, mit csinál
eközben, és talán emiatt kérdezhette, valahogy féktelenül
higgadtan: élt-e már maga tulajdonképpen egyedül, vagy
tulajdonképpen nem egyedül, és én majdnem felkiáltottam
erre, mert mitől is van maga nekem, mitől is vagyok én
magának, és mitől is vagyunk itt, együtt."
Felemelte a karját, és szemembe ötlött csuklóján a
rózsafüzér, egyenként a gyöngyös szemek, és a végén
a lecsüngő kereszt, és volt, amikor ezeket morzsolgatta,
és szorította a keresztet, és teljesen ez volt
mivélünk ott, az utakon, a kocsiban, amíg a kikötőbe
értünk, és akkor nem lehetett
mással, vagy egyedül, ahogy kivilágosodtak a szürkében
rózsaszín sziklák az alkonyattól, és szamarak szaladtak
a kocsi előtt, csak remegett, és
csodálkozott a félelmével, és kénytelen volt
hozzám érni, számára is érthetetlenül, talán, ahogyan,
ó, egyszerre élni egy ideig, pillanatban egyszerre,
így egyszer, kénytelenül, és ennek élményében, és
addig csak, ám babonásan, ahogyan ő, még így is, addig,
és a szigetre tartva a hajón, ahol bevert a ponyva
alá a ritkás eső, és a szél röpködtette és lecsapdosta
a műanyagpoharakat, hozzám bújt még a padon, de
akkor már szép volt, magával is, és elfordult egy kicsit,
mert lehet szépség elfordulni, amikor nincs már annyira
szükség érezni, hogy érezhetne, és ő nekem ennek
a ténye, és mi is az azt csinálni, ahogyan morzsolgattam
most most ujjaimmal a rozmaringszálakat, és beszívtam
illatukat, és nem volt mit mondanom, mert nem volt mit
mondanom, mert nem élhette belém magát, ahogyan nem
engem él itt, mellettünk a fügefa, melyet rázogat az
elmenő szél, és hadd gondoljam: alattunk a tengert is,
ahogy minden külön, és egyszerre, és nem váltja ki egymást,
semmi, semmi, és, talán, azért élni, és talán, mit csinálni.