Este 7 óra van. Már minden sötét, épp sétálok hazaféle. Az egyik barátomnál voltam játszani. Csak 10 házzal laktak odébb. Szinte az orromig se láttam az utcán lévő két lámpa közt. Csak botorkáltam. De ahogy közeledtem a lámpához, megjelent egy valami az utcán. Az a valami sötét színű volt és hasonlított rám, csak néha nagyon meg tudott nyúlni, és ahogy sétáltam mindig ott volt a közelemben. Egyszer előttem, egyszer utánam. Mint egy angyal, ahogy vigyáz rám. Ahogy mentem először én voltam gyorsabb az árnyéknál, de aztán egyszer csak hirtelen megelőzött majd eltűnt. Gondoltam futok, és majd utolérem. Hátha csak megijedt valamitől, de sose értem utol. Ez olyan játék, mint a Nap és a Hold játéka...sose érik utol egymást. Aztán rájöttem, hogy nem érem utol az árnyékom, ezért mikor ott állt előttem megkérdeztem tőle, hogy hova megy el mindig és miért hagy itt. De nem kaptam választ. Ott álltam és bámultam őt, de mindhiába. Aztán feltámadt a szél. Teljesen átjárta testemet...libabőrös lettem. Mintha tudatni akarná, hogy valami történni fog. Az árnyékom kergetése hevében a hirtelen megállás fázással járt. Én ezt tudtam nagyon jól, de lusta voltam már futni. Amint néztem az árnyékot láttam, hogy kezd átváltozni, más alakot ölteni. A színe feketéből fehérre vált át. És felnéztem a villanyoszlop tetejére, ahol a lámpa fénye napként világította be az utamat. Láttam, hogy valami fura dolog hullik az égből. Valami puha és olvadós bigyó. Ha kidugom a nyelvem és ráesik, akkor meg hirtelen elolvad, és édes íze megnedvesíti a szám. Levettem a kesztyűmet és gondoltam beviszem anyának megmutatni...tuti nem látott még ilyet, de eltűnt a kezemről. No mind1 gondoltam...majd kihívom az udvarra és megmutatom neki. Mivel annyira tetszett ez a fura dolog íze, ezért kidugott nyelvvel kezdtem el sétálgatni, majd pedig futni. Rohantam a hulló bigyók után és gyűjtöttem. De lassan hazaértem. Anya már az ablakban volt és kikiáltott, hogy menjek be, mert hideg van és megfázok. Így vége tért a móka mára.
De a másnap reggel...
Ilyet még életemben nem láttam. A táj, amit eddig a szemem megszokott eltűnt, mintha egy varázsló eltűntette volna. Nem találtam. Legelőszőr kicsit aggódtam. Kinyitottam az ablakom és rátenyereltem az ablakpárkányra, és szemléltem ezt az új számomra ismeretlen tájat. Átfutott a hideg rajtam...és a kezemre néztem, ami nyomott hagyott a fehér bigyóban amiről kiderült, hogy Hó a neve (anya elmondta) jó kedvem lett. Rájöttem, ha sokáig tartom a meztelen kezem a hóban, akkor szinte fájni kezd a hidegtől. Mintha ezer tűvel szurkálnák. Becsuktam az ablakot és bejöttem és a jó meleg szobába teljesen kipirosodott a kezem. Most meg olyan volt, mintha égne. És azt is furcsállottam, hogy sütött a nap, de mégis hideg volt...fura érzés ez. Mesés látvány volt, ahogy a reggeli nap sugara a hóról visszaverődve szinte megvakított. Csak úgy szikrázott és fénylett minden. Mintha a mennyországba lettem volna. Ez volt életem legszebb meglepetése. Míg este az igazak álmát aludtam, addig kinn a megszokott táj eltűnt és helyébe egy új lépett. Fogtam is magam és se, szó se beszéd felöltöztem és kirohantam reggelizés nélkül. A szomszéd gyerekek is már kinn voltak. Mindenki olyan más volt. Kedvesebbek vidámabbak voltak és csúszkáltak a havon meg dobálták egymást és ugráltak a hóba. De jó is volt. Valahogy nem éreztem, hogy éhes vagyok. Nem éreztem, hogy múlik az idő, csak arra lettem figyelmes, mikor anya kiszólt, hogy ebéd. Bementem tiszta havasan és összevizeztem mindent. Régebben, ha piszkosan bementem, akkor mindig leszidott, de most a táj átalakulásával ő is megváltozott. Nem szidott le. S őt...mikor megettük az ebédet, anya, apa meg én együtt mentünk ki hóembert építeni. Aztán apa kihozott egy műanyag zsákot és megtöltöttük szalmával. Nem tudtam mire jó, de azért jól megtömtük. Mikor már majdnem tele lett akkor bekötöttük a száját és felmentünk a domb tetejére. Mindenki csak nézett ránk, hogy miért viszünk ki zsákot teli szalmával. Én se tudtam, de apa az igen. Csak mosolygott rám és mikor felértünk pont akkor indult el a szomszéd apa a fiával egy szánkon lefelé. Apa így szólt: No fiam, kapaszkodj...és elindultunk. Erősen átöleltem nehogy leessek. Csak néztem az elsuhanó tájat miközben nagyokat ugrattunk egy-egy pocoktúráson. Nagyon gyorsak voltunk és képzeljétek el előbb leértünk, mint a szánkós vetélytársunk. Az utunk egy árokban végződött. Belementünk a hóba. Szinte ki se látszottunk. Eddig bármikor versenyeztünk a szomszéd gyerekkel és nyertem mindig kicsit szomorúak vagy picit idegesek voltak. Most nem. Csak nevettek. Mindenki megváltozott...mindenki átalakult
Sose voltam még ilyen boldog...
Nekem ilyen volt az első hó, amire emlékszem is...