Ennyi erővel megkérdezhetné valaki, hogy miért van szükség közép- és nagyfeszültségű távvezetékekre?

Miért kell az erőmű után feltranszformálni a feszültséget, ha végül úgyis le kell vinni 230 V-ra? (Azt is három fázisban, de ez most mellékes.)

Pedig ugyanaz a lényege a növelt feszültségű USB-nek is. Miután felmerült az igény, hogy az adott kábelen és csatlakozón nagyobb teljesítményt kellene átvinni (a gyorsabb töltés érdekében, vagy épp bármilyen eszköz táplálására is gondoltak a fejlesztők), közbejött egy komoly korlát: az áramot nem lehet bármeddig növelni, mert elolvad a vezeték, a csatlakozó sem bírja.

Az áram növelésével pedig egyre jobban melegszik a vezeték, nő az energiaveszteség, a távvezetékeken is.

Úgyhogy ezt már nagyon régen kitalálták, hogy nagyobb távolságra növelt feszültségen kell továbbítani az elektromos energiát, mert akkor kisebb áram is elegendő, azonos teljesítmény átviteléhez. Ennyire egyszerű a képlet:

P = U x I

A feszültséget sem lehet persze akármeddig növelni, de az USB-csatlakozóban van még tartalék, ilyen szempontból. Hiszen 5 V-nál többet is elbír íváthúzás nélkül, illetve a törpefeszültségre vonatkozó 48 V korlát betartásával, ami még nem életveszélyes. Ha veszélyes feszültség lenne, akkor már komolyabb szigetelés kellene, ráadásul itt érinthető részek is vannak.

A transzformáció pedig DC-konverterekkel jó hatásfokkal megoldható oda-vissza. Nyilvánvaló, hogy a 4,2 V végfeszültségű akku így sem kaphat többet. Töltőáramból kaphat többet, csak úgy kell tervezni, hogy azt elbírják a kivezetései, kicsi legyen a belső ellenállás, ami kevesebb veszteséggel, melegedéssel jár.

További fontos követelmény még a szabványosított digitális kommunikáció az eszközök között, hogy a tápforrás csak annak adhasson növelt feszültséget, amelyik kéri, különben tönkremenne.