Na, akkor én is betársulok!

Első éves egyetemista voltam, alig ismertem pár embert a koliban, mikor vasárnap hajnalban dörömböltek a szobám ajtaján. Kinyitom, ott "áll" a szomszéd szobából a srác (még a nevét se tudtam), úgy néz ki mint a mosott szar, kétrét görnyedve próbál kapaszkodni az ajtófélfába és a padlóba egyszerre, és elhaló hangon megkér, hogy szaladják már le a portára, és hívjak neki mentőt, mert kb. fél órája folyamatosan okádik, szinte már csak epét hányt, és úgy érzi mindjárt elájul! Folyosón lévő telefonon leszólok a portásnak, de azt mondja ő nem hív mentőt, menjek oda, hívjak én. Nosza, felkapok valamit és rohanok ki, a koli épületétől kb. 300m-re lévő portára. Ott nagy nehezen ráveszem a fickót, hogy de tényleg mentő kell, erre tárcsáz, és pofákat vágva átadja a kagylót. Diszpécsernek elmondom a srác tüneteit, jó, küld mentőt. A portán várom meg a mentőt, viszonylag hamar kiérnek, mondom nekik, hogy a beteghez még kicsit kocsikázni kell. Szólnak, hogy ugorjak be. Felpattanok melléjük, és mutatom az utat. Odaérünk, mondják, kísérjem le a beteget. Mi van? A srác mozdulni alig bír, ráadásul kb. 20kg-val nehezebb nálam. Oké, akkor feljönnek. Felmegyünk a lépcsőn, a srácra a mosdóban a földön ülve találunk rá. Itt-ott meglapogatják, tiszta görcs a srác hasa. Egyik mentőssel közösen letámogatjuk, szinte cipelni kell, beültetik hátra, adnak neki egy görcsoldót és kicsit megvizsgálják, végül úgy döntenek, jó, beviszik. Megkérdem, hogy elkísérhetem-e, azért hogy valaki azért tudja már, hogy mégis hova viszik, mi van vele? Némi habozás után belemennek, erre én kinyitom a jobb oldali ajtót, és szállok befelé. Erre a sofőr: bátor ember, a rokonok általában hátul utaznak. Elindulunk a kórházba, kicsit beszélgetünk, közben kb. 120-szal repesztünk a Hungárián. Látja a sofőr, hogy élvezem, kicsit még rákapcsol, és párat szirénázik is. Beérünk a Honvédba, srácot berakják egy tolókocsiba, és már viszik is. Mentősöktől elbúcsúzom (bár tény, hogy kezdetben még kicsit flegmák voltak, a végére azért elég normálisan viselkedtek). Még vártam úgy egy negyed órát a kórházban mire sikerült megtudnom az egyik orvostól, hogy még vizsgálatokat végeznek a fiún, és valószínűleg benntartják. Kedden délután engedték haza végül, viszont nem tudták kideríteni, hogy mi baja volt. Jah, a srác azóta is az egyik legjobb barátom, akire bármikor számíthatok, ahogy ő is rám!

[ Szerkesztve ]