Chiatura

Tbiliszi után beugrottunk még Mcheta székesegyházába, ami láthatóan egy nagyon népszerű turisztikai célpont, ennyi szuvenírárust nem láttunk még egyetlen helyen sem. Mondjuk tényleg nagyon rendben van, szépen helyre van állítva és valóban elég monumentális vallási központ, ami két folyó találkozásánál fekszik. Közel van Tbiliszihez, érthető, hogy sokan felkeresik, de egy csomó hasonló építmény megtekintése után inkább valami más jellegű érdekességre vágytunk és ezt maradéktalanul megkaptuk Chiatura városától, ami valami egészen szürreális hely.

Chiatura egy bányászváros. Volt. Illetve még most is az, de a Szovjetunió felbomlása után teljes mértékben leállt a termelés. És mintha az idő is megállt volna, félig-meddig szellemváros lett a településből, ami önmagában is izgalmas, de itt volt még egy extra körülmény is, ami a hely fekvéséből fakad. Chiatura alapvetően egy völgyben terül el, az alján folyik egy folyócska, itt lent vannak a házak, a középületek, a szolgáltatások, de a bányák fent vannak a környező hegyek tetején. És ezek igen meredek hegyek, úgyhogy a szovjetek több tucatnyi felvonót építettek a lenti és a fenti részek közé, hogy a lakosság közlekedjen. Az már csak hab a tortán, hogy a szemközti hegyoldalak között is járnak csillék, amelyek a kitermelt cuccot (mangán) szállítják, ráadásul újranyitottak a közelmúltban pár bányát. Egy bizonyos Porosenko ugyanis megvette egy részüket. Igen, az a Porosenko, aki az ukrán elnök.

De nem is ez a lényeg. Hanem a lakossági kötélpályák, emberek, azok a mai napig működnek. Olyan csillékkel, hogy amikor először megláttam, akkor azt hittem, hogy ezek csak itt lógnak, mert így maradtak. És kiderült, hogy működnek, tökre ugyanazzal az 50 éves technikával, mint amivel megépült, kábé ugyanazzal a személyzettel és működési mechanizmussal. Csörög a csengő, óriási méretű vonalas telefonnal az alsó állomás szól a felsőnek, hogy mehet a menet. És megy. És járnak velük a helyiek, nulla pénzbe kerül, mert még nem jöttek rá, hogy Chiatura felvonói önmagukban olyan szinten turistamágnesek, amelyekből az egész települést rendbe lehetne tenni, csak magukhoz a csillékhez ne nyúljanak, mert ezek így, ebben az állapotukban zseniálisak.

Tényleg nem hittem el, hogy ezek működnek. Ott álltunk lent az atomrozsdás, 50 éves felvonó mellett, fotózgattam és azt gondoltam, hogy ez pont olyan, mintha itt állna 50 éve mozdulatlanul, amikor integettek a helyiek lent, hogy gyertek, mert indul a cucc. Mi? Ez? Működik? Fel lehet szállni? És volt egy lila ruhás néni, aki a kezelő volt, bent ült egy óriási, vonalas telefon mellett, bezárta az ajtókat és ez valami szürreális élmény volt, hogy ez a tényleg muzeális, látható karbantartás nélküli szerkezet hangtalanul megindul felfelé. És a felső állomáson bekukkantottunk a gépházba és a szolgálati helyiségbe, amelyek tovább erősítették az időutazás érzését.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!