4. fejezet

Már említettem a nagyszüleimet. A nagymamám miatt kezdtem én is naplót írni, mivel beleolvastam az övébe. Mókás. Nagyapámról tudtam, hogy nagy arc volt, de olvastam egy történetet, amin kifeküdtem. Mindig korán keltek az öregek, már pirkadatkor (Bakker, ők kukorékolták fel a kakast legszebb álmából!). Nagyapám kinézett az ablakon egy őszi reggelen (Mármint hajnalban. Tényleg olyan volt az öreg, mint Matula bácsi. Neki reggel volt már hajnali ötkor! Nebasz!) és visszanézve nagyanyámra, csak ennyit mondott: - Hát, Magdikám, nagy fene köd van!
Na, de ez csak úgy eszembe jutott.

Most elvileg tél van. Illetve időnként tavasz, máskor meg ősz. Ezt a szart. Sokszor lövésem nincs, milyen hacukát húzzak magamra. Viszont így legalább lehet horgászni (időnként). Ha nem így lenne, meg sem találtam volna a Nagyi protkóját (Még most sem tudom, hogy került oda, de minden esetre örült neki!). Jobban belegondolva, tényleg rossz lehetett protkó nélkül. Baromi macerás lehet a kolbászt, meg a szalonnát elszopogatni!

Ami viszont most igazán foglalkoztat, az a szombati múzeumlátogatás Marcsával. Kiderült, hogy az a múzeum Pesten van! Nem nagyon szoktam oda járni. Egyrészt, mert minek, másrészt meg túl nagy, zsúfolt és büdös is (Majdnem, mint Vitézdoktor!). Amit viszont szeretek, az a villamos! Az vicces és olyan itt nincs (a városban sincs). Itt csak busz van. A metrót nem szeretem, mert onnan nem lehet nézelődni.

Ma azért írogatok ennyire össze-vissza, mert jobbára fekszem. Mégis csak halat kellett volna enni tegnap, úgy tűnik még sem jó a betegnek a babfőzelék. Egész éjjel rohangáltam (Mármint a budira). Fene megette az egészet.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!