A verseny

A nagy nap

Felkeltem 6:30-kor, kinézek az ablakon, szép az idő, a két közvetítő helikopter is felszállt, videózták a helyszínt. Elnéztem a másik irányba, arra egy kicsit borongós volt fent, de gondoltam nem lesz itt semmi probléma, túl hideg sincs, jó verseny lesz.
A reggelim: toast kenyér, felvágottak, puding, banán, joghurt nagyjából ennyi.

A profik rajtja 7:30kor volt, ezelőtt 10 perccel elkezdett szakadni az eső és lehűlt a levegő, elkezdtünk hezitálni, hogy mi legyen, esőben és sárban senki sem szeretett volna bringázni. Kísértettek a pár évvel ezelőtti Szilvásvárad Maraton emlékei, ahol szakadó esőben 2 fokban volt a verseny. Végül mindenki felöltözött, kimentünk 8:15-kor a rajthoz. Körülnézve elég sokan megijedhettek a rossz időtől, nem voltunk annyira iszonyatosan sokan. Az eső is kezdett szép lassan elállni, már csak szemerkélt, szóval legalább a rajtig nem áztunk el.

[ + ]
Ha nem látszik a hegy, nincs mit megmászni!

8:30, rajt, elindultunk. Itthoni maratonokhoz képest mindenki nyugodt tempóban kezdi, nincs tolakodás, őrült száguldozás, csak szép nyugodt pörgetés. Aszfaltról rátértünk sóderes dózerútra és csak mentünk felfelé a felhők irányába.

Körülbelül 15%-os átlagmeredeksége volt az első emelkedőnek, papíron csak 4,5 kilométer volt írva, de igazából sokkal többnek tűnt, csak nem akart elfogyni. Szép lassan látszódott a teteje, végül csak felértem. Itt volt egy frissítő, bár megjegyzem elég szegényes, valami íztelen süti, és szendvics volt csak, illetve víz, híg izotóniás ital és kóla.

Gyors kajálás és irány lefelé két csapattársammal egyetemben. Tiszta víz és sár volt az út és elég hamar jött a technikás rész ahol csak lépésben lehetett haladni. Megjegyzem, hogy az olaszok nagyon félnek lefele, nem merik ereszteni, ez is sokszor komoly akadály volt, főleg amikor nem akart valaki semmiképpen sem elengedni. Volt egy kis bukfencem, de puhára érkeztem, szóval meg sem éreztem, egyből mentem is tovább. Mire leértünk az első faluhoz elállt az eső és kitisztult az ég is, viszont a bringa tiszta sár volt, a hajtás is, ugrált a lánc, nem lehetett tekerni. A faluban találtunk egy helyet ahol slaggal le lehetett gyorsan tisztítani amit kellett, csak épp láncolaj nem akadt sehol.

Az első lejtő melyet a csapattársam vett fel

Következő emelkedő eleje ugyancsak aszfalt volt amíg a falu széléhez nem értünk, onnantól már sóderes dózerút. Mókuskerekeztünk felfele sokáig aztán már itt tolni kellett egy-két részen. A tetejére felérve megettem egy fél energiaszeletet, míg utolért a csapattársam, aztán száguldottunk is tovább, lefelé.
Újra hamar bementünk egy nyomsávos ösvényre, ahol Zolinak elszakadt a lánca. Megkerestük a láncát, aztán nekiálltunk szerelni. Elég sok idő elmehetett a láncösszerakással, elbénáztuk eléggé, de amint meglett teljes erőbedobásból tovább haladtunk.

Második frissítőpont, itt már volt banán is meg energiazselé, de például csokit vagy cukrot hiányoltam, meg a müzliszeleteket, sebaj, hoztam magammal is, szóval nem haltam éhen. Itt a frissítőpont után eltévesztettük a pályát, nem állt kint pályabíró és gurultunk tovább lefelé az aszfalton, mikor észrevettük mászhattunk vissza majdnem a frissítőig.

Az második lejtő egy része, ahol a láncszakadás is volt, ezt a videót is a csapattársam vette fel

Jött a harmadik nagyobb mászás, egybe 1000 méter szintkülönbség. Az eleje meredek aszfalt volt, itt is ettem energiaszeletet, müzlit és megittam egy kis magnézium ampullát. Másfél kilométer után egyenesen felfele vitt a hegynek ahol elkezdődött a legnehezebb része a pályának. Több, mint két kilométeres tolás felfelé 20-30%-os kaptatón, ami hol saras, hol köves volt, nehéz volt rajta gyalog is haladni. Körülbelül 40-50 percig tarthatott ez a rész, ez alatt 500 méter szintet küzdöttünk le. Ez az emelkedő hihetetlen hosszúnak tűnt, míg papíron mindössze 8,5 kilométer volt.

Itt értük el a legmagasabb pontot, 2342 métert, szerencsére nem éreztem ritkábbnak a levegőt, csak szimpla fáradtságot. Itt is ettem ami épp nálam volt, egy kevés müzlit. Jött újra az ereszkedés, de ezúttal bementünk a hófehér felhőkbe, 5 méteres látótávolsággal, vigyázni kellett. Hamar bementünk egy szűk ösvényre, ami élvezetes volt, csak a tömeg miatt nehezen lehetett jó tempóban haladni. Kiértünk az aszfaltra, itt fel kellett mászni a frissítőig (hú de lenyomtam itt az országútisokat :D ), Passo Pordoi-ig. Itt jött a ledöbbenés, semmi kaja nem volt, mindössze egy kis energiatablettát találtam utolsóként. Mindenki lézengett és nem értette, hol a terülj-terülj asztalka. Szerencsére még mindig volt nálam müzliszelet, így abból fogyasztottam újra. Szerencse, hogy ennyit vittem magammal. Ami itt lefelé következett, azt nehezen hittem el. Lefelé rontottunk az átlagunkon, először nem volt vészesen meredek, csak saras és vizes fagyökereken kellett keresztül menni, de utána jött egy 1 kilométeres szakasz 30-40%-os lejtéssel.

Következő falu Canazei, itt már csak szétrohadt banán és pár szendó várt minket a frissítőnél. Útnak eredtünk az utolsó nagyobb mászásunkhoz, amiben 820 szint volt. Itt is volt több szakasz ahol tolni kellett, de fáradtan már nagyon nehezek voltak ezek az emelkedők így is. Közepén volt egy majdnem sík szakasz, de a végére újra meredekebben emelkedett. Mikor felértem a tetejére éreztem, hogy szúr a tüdőm, levegőt nehezen tudtam csak venni, azt is a tüdőm kapacitásának a harmadáig. Sebaj, gondoltam, úgyis lefelé következik. Itt volt az utolsó frissítő és az első egyben, ahol minden volt, aminek lennie kellett. Nehezen hittem el, hogy 6 frissítőből csak egynél tudtak gondoskodni elegendő ételről. Lefele ez a szakasz nagyon jó volt, lehetett ereszteni, igyekeztem is behozni a lemaradásomat valamennyire. Itt a végére még három részben volt 400 méter szintkülönbség, de azt már foggal-karommal is leküzdöttem.

Furcsa volt, hogy az utolsó 12 kilométerben alig találkoztam más versenyzőkkel, de így legalább jól lehetett haladni, valaki meg is jegyezte, hogy "Good downhill!".

17:33-kor beérkeztem, a végére a lejtőkben egész sokat tudtam pihenni, így meglepődtem, hogy egész jól éreztem magam a célban, nem voltam hullafáradt, persze azért még egy kört semmi pénzért nem vállaltam volna be.

Az időm végül 9:03.55,3 lett, 9 km/h átlagsebesség, nem kicsit brutális. A hobbi kategóriában 123. lettem a 202 beérkezőből, ami összességében jó részemről, mivel ez volt az első külföldi versenyem, ugyanakkor ott motoszkál bennem, hogy a technikai és egyéb gondok miatt lehetett volna jobb is, de örülök, hogy egyben beértem.

Az esti program pizza mellett hosszas beszélgetés és alvás volt, majd másnap indultunk haza.

A szervezésről

Sajnos egy nagy fekete pontot érdemelnek a rendezők a frissítők miatt. Beszéltem az egyik fő rendezővel erről, de nem igazán akart hinni nekem, azt közölte velem, hogy más nem panaszkodott erre.
Aztán arról is beszéltem neki, hogy a beígért bike szervizek is elmaradtak, nem volt sehol semmi, pedig csak egy kis láncolajat szerettem volna. Nem igazán hatotta meg őket, hogy az ő hibájuk miatt lehetséges, hogy nem kevés kár keletkezett a bringámban, mondtam neki, hogy a nevezés díjának a felét adják vissza, de azt mondták lehetetlen, hogy pénzt visszaadjanak...
Közölte velem, hogy aki megnyerte az se kente be a láncát, na itt megmagyaráztam neki mi a különbség a profi között meg én köztem, a profinak van pénze, szponzora illetve nyer 3000 eurót, én pedig diákként a kevés pénzemből kell, hogy kimenjek oda és felkészítenem a bringámat.

Végszóként, aki akar egy kemény versenyt, kihívást az menjen el nyugodtan jövőre, de aki ezek mellé még egy jó szervezést, frissítőpontokat is szeretne, azoknak inkább osztrák vagy más olasz versenyeket ajánlanám, de ezt nem.

Jövőre a cél, Salzkammergut Trophy Strecke A, 211 kilométer 7000 méter szintkülönbséggel.