Nem tudom, jó ötlet-e feléleszteni ezt a témát, bár lehet, hogy törölve lesz a kommentem. És a téma kérdését is inkább megkerüli, de semmiképp se magyarázza. Tegnap volt először, hogy elgondolkodtam az öngyilkosságon. Amikor anyukám meghalt tavaly, akkor eszembe sem jutott, mert annyira feje tetejére állt az életünk, és annyi teendőnk volt, hogy gondolkodni se volt időnk. Nem hiszem, hogy a legjobb testvér voltam, de a nővérem magához vette a kiskorú húgunkat, akit nyilvánvalóan megviselt a tragédia.
Én a páromnak sírtam ki az bánatomat, akihez akkor már négy éve minden nap fordulhattam, négy éve minden nap beszéltünk és együtt voltunk. Róla annyit tudok mondani, hogy nagyon okos, rengeteg saját kis viccünk, emlékünk van, a beceneveinken szólítjuk egymást, szóval egy ötödik éve ápolt bensőséges kapcsolatunk van. Ismertem a 18. születésnapján és lassan lediplomázik. Sok tervünk volt a jövőre nézve, ezt a célt szem előtt tartva alakítottuk a saját életünket, amit iskolaidőn kívül mindig velem töltött.
Ahogy ő is dolgozni kezdett, csak az esti vásárlás és tévézés maradtak a közös időtöltések, de ahogy időnk engedte, programokat szerveztünk, túráztunk, sétáltunk a Tisza-parton, a bugaci pusztában, voltunk koncerten, nyaraltunk, kettesben vagy barátokkal. És a legjobb szándékom ellenére, az időbeosztás, az egyre több munka, az eltávolodás oda juttatott minket, hogy ő már nem volt boldog velem.
Mindent, amit elértem, vettem, átéltem, azt mellette, vele együtt tettem. Az első önálló autóvezetés, az első albérlet, az első összeköltözés. A közös élmények, kezdetek, és a közös jövő. Ezekre fáj gondolni. Úgy érzem, meghasad a szívem, akármikor ezekre gondolok, vagy szétnézek a mára üres lakásban. És ezúttal kihez szóljak? Ki hallgat meg így, hogy már ő sincs? Hová lett a jövő, ami felé tartottam? Ki fogja megkérdezni, hogy hogy vagyok, jól aludtam-e?
Ha ő volt az, akivel a sors hozott össze, akivel azonnal összehangolódtunk, aki szeretett, akivel tényleg egymásnak lettünk teremtve, akkor hogy érhet így véget? És mi lesz ezután? Robot, amíg bele nem döglök? Minek gürcöljek? Kiért? Vele kezdődött az igazi életem. És még csak azt sem tudtam, hogy elrontottam mindent. Sok reality műsort néztünk, és ilyen helyzetekben mondtam azt mindig, hogy "ha menni akar, menjen!", de vele többet vesztettem egy barátnőnél. Mindent. Minden együtt vásárolt kanalat, órát, cipőt, tollat, lámpát, kiflit, autót, lakást, barátot, szerelmet, múltat és jövőt vesztettem.

Ilyenkor átértékelődnek a dolgok, azt hiszem. Nem érdekel se egy sorozat következő része, vagy egy videojáték, vagy film. Felhívtam ezt az ingyenes lelkisegély-szolgálatot, de egy szar az egész. Nem tudom, mi gátolna meg abban, hogy elhunyt anyukám lakásának erkélyéről még egyszer a szeretteimre gondoljak és levessem magam. Miközben régi viccelődések jutnak az eszembe, amit csak mi értünk, vagy régi emlékek, amit együtt éltünk át.
Nem eszek semmit már második napja, kivéve napi egy-egy banánt, amit még neki vettem, de annyira nem szereti, mert még kicsit zöld. Rövidre vágtam a hajamat, ahogy ő szereti és azzal a samponnal mostam meg a hajam, amit tőle kaptam, mert jót tesz a fejbőrömnek. A gondoskodás és a szeretet hiánya, a magány rányomja a bélyegét az életemre. És nem az elmúlt napokra, hanem ezentúl, minden nap. Amíg még élek.