Édesapám egy manapság újgazdagok körében igen felkapott, BP. környéki település egyik hegyoldalába építette házát, egyrészt mert már őseink is régóta ezen a településen éltek, másrészt mert ornitológus volt, és ilyen kihalt területen a kertben tudott madarászni. Ez 1970-ben volt. 94 ben aztán elhunyt. Ekkoriban még nem volt az utcában aszfaltút, egy igen rossz minőségű „patakmedret” neveztek ki útnak.

Szóval nekem 20 éves korom elött (23 éve) volt egy ifjúkori ballépésem: BP.-en trabantlopáson értek. (Nem részletezném, nagyon ki voltam bukva, később enyhítették jogtalan használat kísérletére, részeg voltam, lényeg, hogy nem vagyok bűnöző, se börtönviselt, csak fiatal voltam és hülye, egyébként még egy buszt se firkáltam össze soha.) Volt házkutatás is, nem találtak semmit. A házkutatáshoz a két legközelebbi szomszédot hívták át hatósági tanúnak, akik már az azóta a környéket elözönlő újgazdag csoporthoz tartoztak. Mi ekkor már szegénynek számítottunk az utcában.
Az egyik tanú az eset után, mikor meglátott a buszmegállóban, megállt, és felajánlotta, hogy a szép új Fordjával levisz az állomásig (se azelőtt, se azóta nem vitt le). Az út alatt végig arról siránkozott, hogy milyen rossz felénk az út, mindig eltörik a katalizátora, és milyen drága, meg hogy neki hogy megérné, és akár az új árának a felét is rászánná, ha kaphatna használtat valahol, néha. Természetesen értettem a célzást, de csak nyeltem nagyokat, nem válaszoltam.

Aztán pár év múlva az újgazdag betelepülők összedobták a pénzt egy szép új aszfaltútra, amivel ez a gondjuk megszűnt.

Hát ennyit a gazdagokról és a szegényekről, nomeg a Magyar valóságról.