"Akit nem nevelnek, az szinte mindig patkány. Akit nevelnek, az pedig eltűri ezeknek a tetűségeit, aztán átgázolnak rajta és ő tűri."

Az '50-es évek első fele eléggé zűrös volt, a sors szeszélyéből több nevelőszülőnél is voltam lelencgyerek. Nevelést nem igazán kaptam, szerencsére verést sem.
Úgy 4 éves lehettem, amikor betoppant az ócsai házba a nagyanyám, valami papírt lobogtatott a háziaknak, engem felöltöztetett szépen, aztán már mentünk is a vonatállomásra.
Kisgömb utca, Katona-udvar, anyám a munkából hazatérve sírva ölelt át. Lakókocsiban laktunk, aztán az '56-os ribillióban mi is foglaltunk egy félkész lakást a Fiastyúk utcai lakótelepen. Egy riadó alkalmával a katonák lezavartak minket (is) az óvóhelyre, és mire vége lett a balhénak, mások foglalták el a lakást.
Ismét Kisgömb utca, Katona-udvar. '57 kora tavaszán lakást kaptunk az Üllői út 124-ben. Na ez volt az igazi öröm. Hatalmas udvar rengeteg gyerekkel...
Elkanyarodtam a lényegtől.

Nem mondhatnám, hogy fogékony éveimben neveltek volna, mégsem lettem patkány, de a patkányok mesterkedései is leperegtek rólam. Soha senki nem vert még meg, és én sem vertem meg soha senkit.