Mint szerintem egyikünk sem, akiknek nem csak egy buli autó, hanem maga a napi élet volt anno.

Persze régen az utak sem ilyenek voltak, lehet nosztalgiázni, de akkoriban, mire Budapestről eljutottunk az ország keleti részébe a szovjet határhoz, az egy egész napos mentet volt. Reggel indultunk, délután érkeztünk 360Km ~ 8óra. Az ember szét ülte az ülepét, azért ne gondolja senki, hogy ugyan olyan komfortos volt ülni egy trabiban, vagy kispolskiban, mint egy mai közép kategóriás autóban.

Olyanok is voltak, amin ma már csak nevet az ember. DKW jól megrakva, négyen ültünk benne, én még csak kis gyerek voltam, tehát nem is a mai súlyommal kel számolni, de amikor hazafelé a szolnoki felüljáróhoz értünk nem sikerült leküzdeni a hatalmas tereptárgyat. Az első kísérletet még kettő követte, egyre messzebbről, nekifutásból. Persze ezek is hasonló eredménnyel zárultak, mint az előzőek. Maradtunk az indulási oldalon.

Ekkor jött a mentő ötlet. Megfordulni, és hátramenetben nekivágni a leküzdhetetlennek hitt felüljárónak.

Ez bevált, hatalmas tempót diktálva ami volt úgy 5Km is óránként, sikerült felkapaszkodni a csúcsra, de máig sem tudom, hogy ki félt jobban, én, vagy édesanyám, aki vezetett.

[ Szerkesztve ]