Jelentkezem olyan kertesből ahol állandóan vita van arról, hogy mennyit kell vele foglalatoskodni, én ugyanis nem szeretek. Mármint a kertet szeretem, csak vele foglalkozni nem olyan mértékben és olyan pontokon mint a többi fél szeretné, tehát lényegében pont azt a halmazt testesítem meg, aki az írás szerint "élvezni akarja, tenni nem".
Megjegyzem ennek oka nem puszta lustaság - én elvből elutasítom az "ajánlott, mert a természet veszi át a hatalmat" állítást - ugyanis a természet szerintem szép, annak emberi erővel való megreformálását, amit manapság az angolból átvett kertkultúraként ismerünk egy meglehetősen kétes sikerű hobbinak tartom. Azon a szinten amin sok magyar kertes háznál látni számomra legalábbis már inkább visszataszító: szinte borsódzik a hátam a méregzöld gyep uralta utcaképtől, a barkácsáruházi virágok egyhangúságától és az égig magasodó tujabokroktól (pedig nekünk is van, szóval kicsit magam ellen is beszélek, de hát néha nem árt önkritikát gyakorolni az embernek saját megalkuvásairól).
A számomra ideális kertben demokrácia van a gazda és a természet között - amíg nem okoz kárt addig nem látom miért baj a terjeszkedése. Néha persze meg kell regulázni és kiirtani onnan ahol nagyon elburjánzik, de a természet jobban tudja, hogy milyen növény éljen a fenyőfák árnyékéban, mint én. S egyébként épp a fák a kulcs - aköré tud az ember meg a természet is kertet tervezni. A napokban sétálgattam egy családi házas utcában, s feltűnt, hogy egy részen eltűnik a madárcsicsergés, aztán mintha csak visszakapcsolták volna a hangszórót 2 házzal lejjebb megint újra szólt. Naná, hogy ott volt foghíjas a kerteken áthúzódó erdősáv, mert a tulajdonosoknak a természettől különböző filozófiája volt arról, hogy mi legyen a telken - az általuk kedvelt növényekkel persze nem tud mit kezdeni az élővilág: az embernek szép, az őshonos fajoknak idegen lett a környezet.