A Bismarckot ért végzetes torpedótalálat a véletlen műve volt. A hajó ki akarta azt a torpedót kerülni, ezért kapta a tatba. Ha simán az oldalába kapja, valószínűleg sokkal kevésbé végzetes a sérülés.

All-or-nothing: a koncepció egyik alappillére, hogy a páncéllal nagyon erősen védett középső résznek legyen elég felhajtóereje, ha a tatot, vagy az orrot elönti a víz. Ez szép és jó, de mi van, ha _mindkettőt_ elönti? Ezenkívül ott a példa: a Musashi orrát elöntötte a víz, az pedig egyszerűen lehúzta a hajót a mélybe.
Az Iowa-osztályt pedig sosem tették így próbára, a legmodernebb csatahajók mindig a hordozók mellett strázsáltak, úszó légvédelmi ütegként. A South Dakota kapott egyetlen nehéz lövegtől származó találatot, az kiütötte a harcból a C lövegtornyot (a Kirishima találta el, 356 mm), az áldozatok és sebesültek száma ehhez mérten rendkívül magas.

A csatahajók korszakának nem a radar vetett véget, hanem az anyahajók (ekvivalensen használom a hordozó kifejezéssel). Egyszerűen a nagy nehéz hajók túl könnyű célpontok lettek a repülők számára.
Abban van igazság, hogy a német tűzvezetés elavult volt, mert az optikára hagyatkoztak az elektronika helyett. Az optikai távmérőik csak nappal voltak használhatók, éjjel nem (a japánoké igen, így kapták el pl. az Atlantát Guadalcanalnál). 1941-ben a német radar kb. egy szinten volt az angollal, de csak navigációra használták, 43-ra az angol sokszorosan fel<lmúlta a németet - lásd még: a Duke of York a sarkvidéki sötétségben is többször eltalálta a Scharnhorstot.

Itt zárul a kör: a Scharnhorst több nehézgránát és torpedótalálat után is megőrizte a harcképességét, csakúgy, mint Jütlandnál a találatot kapott német hajók, mi több, ha jól emlékszem, a Lion is kapott komoly találatokat, mégis hazavergődött. Ezek a hajók még mind a hagyományos páncél elrendezéssel épültek, ellenben például a japán hajók all-or-nothing elrendezése elég hamar csődöt mondott, 1-2 torpedótalálat a védtelen részeken máris a hajók végzetét jelentette.