Látom, senki nem közömbös a videó láttán.

Ami a tériszonyt illeti, borzalmas érzés. Mintha rám akarna szakadni az ég, amin állok, az mintha igyekezne eldőlni, lefelé is csak óvatosan pislogok, felfelé meg egyáltalán nem merek.

Egy baráti családnál voltunk, persze meg kellett nézni a felső szintet is. Hurrá, nézzük. Igen ám, de le is kellett jönni. A lépcső egyik oldalán fal volt, a másikon viszont semmi. Bepánikoltam. Segíteni akartak, de könyörögtem, hogy engedjenek el, mert annál rosszabb. Végül a sejhajomon jöttem le lépcsőről lépcsőre csüccsenve.

Több, mint 40 éve lakom a nyolcadikon, de még mindig meg kell ragadnom a korlátot, ha az erkélyről körülnézek. Felnézni az égre? Na, azt már nem.

Ennél durvább is van. Egyszer egy nő megkért, hogy kísérjem át egy nyílt téren, mert tériszonya van. Görcsösen kapaszkodott a karomba és olyan szorosan hozzám bújt, hogy az már válóok. Nehéz lehet az élete szegénynek.