"Persze, a saját véred más."

Így van. Mikor először vettem a kezembe azt a kis bociillatú szuszogó csöppséget, aki hús a húsomból, vér a véremből, eltört nálam a mécses. Az az érzés nem hasonlítható semmihez.
Múlik az idő, elkezd csúszni-mászni, aztán feláll, megteszi első bizonytalan lépéseit, aztán kimondja az első értelmes szót, és így tovább.
Rajtam múlik, hogy milyen irányba fejlődik, az én felelősségem, hogy mire nevelem, mit engedek, mit tiltok meg neki.
Persze nem csak apu feladata a nevelés, hiszen anyu általában többet van vele, talán még jobban is szereti, de ezt kétlem.

Ami a társat illeti, nem kell szerelmesnek lenni bele, elég ha szereti az ember.