Rossz hírem van, az is te vagy. A viselt álarcot lehántani nem tudjuk, mert oly szorosan simul a bőrünkre, az emberi társadalom valósággal összeforrasztotta vele: azt csak átformálni lehet, és kellő erőfeszítéssel egészen olyan lesz, mint amilyet szeretnénk. Mert különös és természetes dolog, hogy az ember, midőn ráeszmél önnön eszményképétől való eltávolodására, egyszeribe letagadja a világnak mutatott arcát, és buzgón fogadkozik az új élet reményében. Pedig elvitathatatlan, hogy amit addig tettünk, azt is mi tettük, amit addig mutattunk, azt is mi mutattuk.

Nincs olyan élethelyzet, amikor ne játszanánk szerepet, noha ez nem feltétlenül kellemetlen élmény, mert a szerep lehet tetszetős és igaz is. De lehet ösztöni, otromba és primitív: sokan az ilyen megnyilvánulásokat tartják őszintének, pedig akkor színészkedik az ember leginkább, akár az erejét fitogtató gorilla, vagy a hivalkodó páva, amelyek csupán a dominancia génjeikbe rögzült vágyát élik meg a szerepjáték egy - emberi mércével - sekélyes szintjén.

A másoknak való megfelelés pont annyira hazugság, mint az önmagadnak való megfelelés. Egyik sem alantasabb a másiknál, és egyik sem zárja ki szükségszerűen a másikat.

(Persze ha valami konkrétumot is írnál... )