Fiatalon író akartam lenni, és agyszüleményeimmel terhelni az amúgy is terhelt embereket. Idővel rájöttem, hogy a történeteim a lelkem üzenetei, és elsősorban nekem szólnak. Annyira bensőségesek és esendően emberiek, hogy mindet elrejtettem. Egyiket sem írom meg, egyiket sem publikálom. Bennem zajlanak, hozzám szólnak, és nekem így jó.
Van épp elég ifjú tehetség, bátor sasok és albatroszok. Menjenek be a véres arénába, és küzdjenek meg az emberek figyelméért. Csak a legjobbak élik túl.
Ne gondoljátok, hogy az írás könnyű kikapcsolódás! Megírtam három regényt, kipakoltam a szívem után egyéb belső szerveimet is a monitorra, áldozatot mutattam be az alkotás oltárán. Mindennek ára van, és az írásnak elég húzós az ára. Aki ír, tudja. Cserébe pedig mit is kap? Az emberek figyelmét, ha nagyon jó. Megéri? Jó kérdés. Idősebb fejjel azt mondom, hogy hülye ötlet volt könyvet vennem a kezembe és azt hinni, hogy erre én is képes vagyok, vagyis a történetírásra. Ha nagyon felkötném a gatyámat, kitakarítanám az életteremet, rendet raknék a fejemben és 110%-ra húznám fel az összpontosításomat, talán újra képes lennék megírni egy regényt. Csak minek, kinek, miért?
Amióta van egy blogom, amivel napi munkám van, bőven kiélhetem a "szereplési vágyamat". Kb. 100 állandó olvasóm van. Örömömet lelem a választott témámban. Akkor minek vesződjek kitalált történeteim megírásával? Dugig van a piac fantasyvel. Jó szórakozást!