Vissza a repüléshez

A NASA gyakorlatilag rögtön a Columbia katasztrófa után elkezdte tervezni, hogy fog a maradék három űrrepülőgép újra repülni, nem sokkal később külön csoportot hoztak létre ennek felügyeletére. Megállapították, hogy mi okozta a balesetet, és hogy milyen változtatásokra lenne szükség ahhoz, hogy a későbbiekben hasonló ne fordulhasson elő. Ezek közé tartozott a külső hajtóanyag-tartály hőszigetelésének módosítása illetve extra kamerák felszerelése, amelyek a hasonló esetekben rögtön egyértelmű bizonyítékot nyújthatnak. 2004-ben egymás után számtalan alkalommal jelölték ki, hogy mikor fog a következő űrrepülőgép-útra, az STS-114-re sor kerülni, majd ezeket szépen újra és újra elcsúsztatták. Ez annak a fényében volt aggasztó, hogy az ISS befejezéséhez mindenképpen szükséges az űrrepülőgép, az amerikai törvényhozás és az elnök pedig kijelölte 2010-et, hogy abban az évben az űrrepülőgépeket végleg nyugdíjazni kell. A döntést fűnyíró elven hozták, belátva, hogy az űrrepülőgépre szükség van még, mert rá épül a Nemzetközi Űrállomás megépítése, ám kijelölve egy fix időpontot, hogy ne húzzák el a végtelenségig a nyugdíjazást. Ez viszont újfent nyaktörő tempóra kényszerítette a NASA-t, mely szerint mihamarabb minimum évi 5 űrrepülőgép-indítást kell megoldaniuk, hogy a korábban lefektetett terveket meg tudják valósítani. Csak az a bökkenő, hogy három űrrepülőgéppel ez nehezen teljesíthető. Az első megoldandó feladat viszont a Columbia katasztrófa utáni első űrrepülés végrehajtása...

Az STS-114 személyzete, hátsó sor: Robinson, Thomas, Camarda és Nogucsi
Első sor: Kelly, Lawrence és Collins

Az STS-114 útra eredetileg az Atlantis volt kijelölve, de még 2003-ban a függőleges vezérsíkon lévő légféket működtető rendszerben korróziót találtak, ezért a másik két gépen is ellenőrizték ezeket – és az Atlantis esetében még egy hibásan beszerelt alkatrészt is találtak az egyik ilyen egységben. Mivel a javításokkal a Discoveryn végeztek el először, ezért lecserélték rá az Atlantist. Az űrrepülés elsődleges célja a menet közben végrehajtott módosítások ellenőrzése, a hővédő pajzs átellenőrzése és a hővédő pajzs űrbéli javításának tesztelése. Természetesen az űrállomás számára kritikus fontosságú volt a Raffaello MPLM által felvitt ellátmány átrakodása, és az űrállomáson összegyűlt tudományos eredmények, tönkrement eszközök és hulladék visszahozása a Földre. Az űrhajó parancsnoka Eileen Collins, pilótája James McNeal Kelly, a fedélzetén pedig Stephen Kern Robinson, Andy Thomas, Wendy Barrien Lawrence, Charles Joseph Camarda NASA, illetve Nogucsi Szóicsi JAXA űrhajósok.

Az STS-114 indításakor levált legnagyobb darab hőszigetelő hab videófelvételen megjelölve

Az indításra július 26-án került sor, és az űrrepülőgép sikeresen pályára is állt, ám a videófelvételek több kisebb problémát is felfedtek. Először is két és fél másodperccel az indítás után egy nagyobb madarat „ütött el” a külső hajtóanyagtartály orra, a második probléma pedig az volt, hogy egy cirka 4 centiméteres darab levált az űrrepülőgép orrfutó-ajtajának egyik hővédő téglájáról. A harmadik probléma viszont elég aggasztó volt: a külső hajtóanyag-tartályról két darab hőszigetelő habdarab is levált a szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéták leválasztása után. Az első, nagyobb darab kb. fél kilogrammos lehetett és nagyjából 9,2 x 2,8 x 1,7 centiméteres, de ez szerencsére nem találta el a Discoveryt. Nem úgy egy másik, kisebb darab, ami viszont pont a szárnynak csapódott - noha annyira kicsi és könnyű volt, hogy már ekkor úgy vélték, hogy nem okozhatott komoly problémát, de jelezte, hogy bizony még mindig problémát okozhatnak a leváló hőszigetelő habdarabok. Az indítás utáni napon a NASA be is jelentette, hogy a 2005-re tervezett további űrrepülőgép-utakat felfüggesztik, amíg nem sikerült ezt a problémát orvosolni.

Az egyik Discovery hasáról, a bedokkolás előtt készült kép

A pilótafülke ablaka alatti részen kilazult hővédő paplan (piros nyíllal jelölve)

Az űrállomás pályájához közeledve az űrrepülőgép személyzete a CanadArm robotkar végére erősített, azt még 15 méterrel még meghosszabbító Űrrepülőgép Rúd és Szenzor Rendszer (Orbiter Boom and Sensor System (OBSS)) segítségével végigvizslatta a teljes külső burkolatot, különös tekintettel a gép hasára és szárnybelépő-éleire. Az eredmények megnyugtatóak voltak, így zajlott tovább az űrállomás megközelítése, amelynél egy „hátrabukfenc” manővert is végrehajtott a Discovery, lehetővé téve az űrállomás személyzetének, hogy a Zvezda modulból Kodak DCS 760 digitális kamerákkal részletes felvételeket készítsenek a hővédő pajzsról, amelyeket a dokkolás után rádiós adatkapcsolattal továbbították a NASA-nak, hogy kielemezzék őket. Az már az elején feltűnt, hogy az űrrepülőgép pilótafülkéjének bal oldali ablakai alatt egy hőszigetelő paplan némileg kimozdult a hővédő téglák alól, így ez is felkerült hamarosan a teendők listájára. A piruett után, nem egészen két nappal a startot követően a Discovery végül bedokkolt az ISS-re – két és fél évet kellett várni, amire újra sor került ilyesmire...

Az STS-114 és az ISS 11. személyzetének közös fotója 2005. augusztus másodikán

Krikaljov július 28-án a Raffaello modulban pózol „szerzeményével”, egy új Elektronnal

Érthető volt a „házmester” személyzet öröme, hiszen ez fordulópont lehet az elmúlt évek gyötrelmes küszködése után. A következő napon az űrrepülőgép rakteréből kiemelték a Raffaello tehermodult, és hozzákapcsolták az űrállomáshoz, hogy a több tonnányi ellátmányt és felszerelést át lehessen pakolni, illetve az űrállomáson összegyűlt eszközöket és tudományos kísérletek eredményeit vissza lehessen vinni a Földre. Az egyik legnagyobb elem, amit hoztak, egy vadonatúj Elektron oxigén-generátor, hogy a Zvezdában található régóta gyengélkedő példányt le tudják végre cserélni.

Robinson és Nogucsi az első űrsétájukon a Discovery rakterében

Wendy Lawrence és James Kelly a Destiny modulból irányítják a CanadArm2 robotkart az első űrsétánál

Az STS-114 első űrsétájára Stephen Robinson és Nogucsi Soicsi július 30-án indult, az űrrepülőgép személyzete az előző nap visszatért a Discoveryre, ahol a légnyomást csökkentették. Elsődleges feladatuk az űrrepülőgép hővédő pajzsának javítására kifejlesztett eszközök tesztelése, ide pedig az űrrepülőgép saját űrzsilipjéből indultak, de kinyitották a Quest külső ajtaját is, hogy vészhelyzet esetén oda térhessenek vissza. Az űrrepülőgép rakterében előre „megrongált” hővédő téglákat helyeztek el egy platformra, ezeken kellett végrehajtani a kísérletet, a szilícium-karbidból és szobahőmérsékleten vulkanizálódó adalékokból álló ragadós masszát kentek a sérült részre, majd „lehúzták” különféle szerszámokkal (és ha más nem volt, hát a kesztyűjükkel), ami hozzávetőleg fél órát vett igénybe. Ezután Robinson a szárnyak belépőélén és az orron lévő megerősített szén-szén panelekhez kifejlesztett, szintén szilícium-karbid alapú polimer tömítőanyagot nyomott egy tubusból a tesztpanelre. Az összepakolás után a raktérből kiemelték a második Külső Tároló Platformhoz (External Stowage Platform-2, ESP-2) rögzítendő új elemeket, és rögzítették azt a platformon. Az űrhajósokat az űrállomás CanadArm2 robotkarjának végére szerelt egységgel tudták a célhoz eljuttatni, majd a szerelés után Nogucsi visszatért a Questhez, hogy a zsákban már odakészített GPS antennát és a pozicionáláshoz használt giroszkóp rögzítéséhez szükséges eszközöket, melyeket az ESP-2-höz vitt magával, rögzíthessék. A csaknem hét óra után a két űrhajós végül visszatért a zsilipbe, és az első űrsétát sikeresen lezárhatták. A pályára állás után a leváló hőszigetelő darabok miatt a NASA ugyebár bejelentette, hogy felfüggeszti a 2005-re tervezett többi űrrepülőgép-utat, így még július 30-án úgy döntöttek, hogy egy nappal meghosszabbítják a Discovery útját, hogy a személyzet segédkezhessen az űrállomáson elvégezendő feladatokban. Mellesleg közben mintegy 1220 méterrel megemelte az űrállomás pályáját az űrrepülőgép orbitális hajtóműveivel.

A két űrsétára induló NASA űrhajós integet a Discovery zsilipmoduljában augusztus elsején

Augusztus elsején Robinson és Nogucsi újra űrsétára indultak, hogy a Z1 rácsszerkezeten található két meghibásodott giroszkópot lecseréljék. Ahogy az előző alkalommal is, James Kelly és Wendy Lawrence irányította az űrállomás robotkarját, amivel az űrhajósokat és a felszerelést mozgatták. A csere több, mint hét óráig tartott, de mindenképpen szükség volt rá – eredetileg a négy giroszkópból kettő kellett volna az űrállomás stabilizáláshoz, a maradék kettő tartalékként szolgált, csakhogy az aszimmetrikus kiépítés miatt háromra volt szükség a feladat ellátására, márpedig egy már több, mint egy évvel korábban meghibásodott, és egy másik pedig jó ideje betegeskedett. Két nappal később még egy űrsétára került sor, amelyen egy nagy tárolórekeszt szereltek a Quest külsejére, ahova az űrsétáknál használt szerszámok és felszerelés egy jó részét el lehetett helyezni. Lecseréltek ezen kívül több anyagkísérleti panelt, illetve új kamerákat szereltek a rácstartókon lévő platformokra. A végső feladat a Discovery néhány hőszigetelő téglái közötti szigetelődarab eltávolítása volt, amelyek kilógtak a felületből, ugyan a sérülés aligha okozott volna problémát a visszatéréskor, de a NASA még az esélyét sem szerette volna ennek megadni. Az űrhajósok végül visszatértek a zsilipbe, és ezzel sikeresen zárták ezt a napot is.

A Discovery orra és az űrállomás az augusztus 3-i űrséta alatt fotózva

Egy negyedik űrséta feladata lett volna az orr bal oldalán kiszabadult hővédő paplan javítása is, de egyfelől egy szélcsatorna-kísérlet szerint nem okozott volna gondot a visszatérésnél, másfelől pedig ennek a javítására nem igazán voltak felkészülve, így ezt lehúzták a listáról. Viszont az űrállomás ellátására plusz egy nap lett szánva, ami leginkább a későbbi űrrepülések elhalasztása miatti extra ellátmány miatt volt fontos. Az előzőleg tervezetthez képest még több vizet, két (eredetileg az űrrepülőgépen használt) laptopot, és néhány extra felszerelést vittek az űrállomásra, miközben a Raffaelóba további hulladékot és a Földre visszahozni szándékozott eszközt pakoltak – összesen 3175 kg-ot. A Raffaelót aztán lekapcsolták az űrállomásról, és visszahelyezték a Discovery rakterébe, majd augusztus 6-án Collinsék elköszöntek „vendéglátóiktól”, majd kidokkoltak az űrállomásról, tettek egy „kört” az ISS körül, és még egy napot szántak a különféle végső felkészülésre a visszatéréshez – itt főleg a középső szinten való elpakolásról volt szó. Végül még egy napot rá kellett húzni, mert Floridában az időjárás rosszra fordult, így végül a kaliforniai Edwards légibázison szálltak le sikeresen augusztus 9-én.

Az ISS-ről készült kép a Discovery „szokásos” megkerülő manővere közben

Az STS-114 útja sikerében is kudarc lett: nem sikerült a külső hajtóanyag-tartályt fedő hővédő hab leválását jelentősen csökkenteni, a legnagyobb levált darab pedig pont arról a tartórámpáról származott, amelyről a Columbia-katasztrófát végül kiváltó darab is leszakadt. Még Eileen Collins parancsnok is hitetlenkedve kommentálta a világűrből az esetet, mondván azt hitte, hogy eddig azt hitte, hogy ezen a problémán már túlléptek. A Discovery útján történt habdarab-leválásokat a tartály előkészítésekor elkövetett emberi hibákra fogták először, ám Michael Griffin is úgy kommentálta, hogy csak akkor indulhat a következő űrrepülőgép, ha a mérnököknél beüt az „A-ha!” felkiáltás, amivel a problémával kapcsolatos teljes megvilágosodást konstatálják. Nos, ez annyira nem ütött be, hogy csak 2006 nyarán indulhatott el a következő útjára a Discovery....

Jurij Pavlovics Szemjonov

Hogy a túloldalról is beszéljük, egy kellemetlen intermezzo történt közben Oroszországban is: Jurij Pavlovics Szemjonov, aki még 1991-ben vette át az Enyergija cégkomplexum vezetését, 2005-ben, 70. életévében az éves részvényes gyűlésen szembesült azzal, hogy a cégben 38%-os tulajdoni résszel (és így alapvetően döntési joggal) bíró orosz állam felállítja székéből, utódja pedig az akkor 44 éves Nyikolaj Szevasztyanov, aki Szemjonov korábbi helyettese volt. A leváltása után a szakmán belül, és azon kívül is mozgalom indult, hogy tiltakozzanak a döntés ellen, mely szerint a Putyin vezette kormányzat a saját kezébe veszi az űripar irányítását. Szemjonov 1958-ban még a Jangel-tervezőirodában (OKB-586) ballisztikus rakéták és műholdak tervezésében vett részt, majd áthelyezték 1964-ben az OKB-1-hez (Koroljov tervezőirodájához), ahol szinte minden főbb programban részt vett, kezdve a Szojuz űrhajók családjának fejlesztésében. Ő lett kinevezve a Zond holdmegkerülő-program vezetőjének, és noha a Zond elsődleges feladata (ember eljuttatása a Holdat megkerülő pályára) sikertelen volt, Szemjonov jó vezetői képességeiről tett tanúbizonyságot, ahogy elsimította a konkurens Koroljov- és Cselomej-irodák közötti feszültségeket, így átkerült az L1 Holdprogramba, majd részt vett a Szaljut és később a Mir űrállomás, illetve a VKK űrrepülőgép-programban is. 1989-től, Glusko halála után az Enyergija főmérnökének nevezték ki, illetve átvette a főmérnökök tanácsának elnökségét is. 1991-től az Enyergija NPO cég igazgatója lett, miközben a céget a nemzetközi vizekre vitte, részt vett a Sea Launch program életre hívásában, levezényelte a Mir-Shuttle programot, illetve a vezetése alatt került sor az első űrturista útjára is. Szemjonov alatt az Enyergija vitán felül az orosz űripar ékköve lett, még ha közben fájdalmas leépítésekre is kellett sort keríteni, és durva pénzhiánnyal kellett nap-mint-nap szembesülniük.

Nyikolaj Szevasztyanov

Szevasztyanov 1984-től dolgozott az Enyergija cégnél, a fedélzeti vezérlőrendszerek fejlesztésén dolgozott. 1990-től egy napvitorlás elven működő bolygóközi (Föld-Mars) űrhajó programjába került át, de a pénzhiány miatt az a koncepció nagyjából sehova sem jutott. 1993-tól a Gazkom nevű cégnél dolgozott (ez a Gazprom cég űripari- és kommunikációs leányvállalata, amelyben kisebbségi részvényesként az Enyergija is érdekelt) a Jamal-100 kommunikációs műholdakon, amelyek az északi olaj- és gázkitermelő bázisokkal való kommunikációt könnyítette meg. 1995-től 2000-ig visszatért az Enyergija céghez, Szemjonov alatt, mint helyett vezető mérnök dolgozott. 2000-től 2005-ig pedig újfent a Gazkom vezetésébe került. Innen javasolta a Roszkoszmosz az Enyergija élére 2005-ben, hogy Szemjonov helyét átvegye.

Az ISS-en augusztus 9-én Krikaljov és Phillips a Pirsz zsilipmodulban nekiállt az űrsétájuk előkészítésének, régóta tervezve volt, hogy az STS-114 út után végrehajtják, de ugye a csúszások miatt ez is folyamatosan tolódott. Az előkészületeket azonban újabb műszaki hibák hátráltatták: augusztus 11-én a Zvezda modulban lévő Vozduh széndioxid-megkötő rendszer leállt, miközben a probléma forrását keresték, az amerikai irányítás működésbe hozta a Destiny modulban található hasonló feladatú rendszert, hogy kiváltsák a Vozduh-ot. Másnap Krikaljov megdöntötte Szergej Advegyev 747 napos és 14 órás rekordját az összes világűrben töltött időtartam terén, noha vitán felül eddig is a legtapasztaltabb űrhajós volt már. Az űrsétához való előkészületnél a földi irányítástól megkapták az űrhajósok szükséges videókat és instrukciókat, majd augusztus 18-án Orlan-M űrruháikban elhagyták a Pirsz modult…

Két kép Phillipsről az augusztus 18-i űrséta közben

Első teendőjük a 2005 januárjában kihelyezett Bjoriszk kísérleti panel begyűjtése volt, illetve a Zvezda modulon elhelyezett MPAC/SEED tesztpaneleket gyűjtötték össze. A Zvezdán továbbhaladva a modul végén tartalék kamerákat helyeztek ki az ATV teherűrhajó dokkolásának követéséhez. A tervek szerint ezután visszaviszik az MPAC/SEED paneleket a Pirszbe, majd a Zarja oldalán lévő Sztrela robotkar végén lévő manipulátort a Unity-hez csatlakoztatott PMA-3 modulra helyezik át. Csakhogy már 45 perccel le voltak maradva az ütemtervhez képest, ezen feladat pedig több, mint két órásra volt tervezve, vagyis vészesen megközelítenék az űrruhában tölthető időt – így az űrsétát félbeszakították nem egészen öt óra után. Az űrhajósok miután levetkőztek, újabb problémával szembesültek: az amerikai szén-dioxid elnyelő berendezés is bemondta az unalmast.

Krikaljov a Zarja modulban lévő tárolózsákokat pakolja szeptember 14-én

Csak az űrséta után jutott idő arra, hogy az STS-114 által felhozott ellátmányt végleg el tudják pakolni, de egyben be kellett fejezniük a Progressz M-53 megpakolását is – szeméttel. Augusztus 23-án Krikaljov kicserélt a Vozduh széndioxid-elnyelő rendszerben egy meghibásodott szelepet, másnap pedig Phillips az állomás egyik laptopját lecserélte a Discovery legénysége által otthagyott példányra, átköltöztetve rá a szükséges programokat és beállításokat. Még ugyanezen a napon egy légnyomás-csökkenési eljárásra vonatkozó gyakorlatot is elvégeztek, amely kielégítően zajlott le az értékelés szerint. Augusztus utolsó hetében a fedélzeten lévő laptopokat felkészítették arra, hogy egy sor frissítést telepítsenek majd rá, de maga a frissítés csak szeptemberre volt ütemezve. Szeptember elején új orvosi kísérleteket végeztek el, amiket szintén a Discovery hozott el nekik, illetve befejezték a teherűrhajó feltöltését, valamint a futópadot is megjavították az érkezett alkatrészekkel. Szeptember 7-én a Progressz M-53 lekapcsolódott az űrállomásról, hogy a légkörben elégve magával vigye a bendőjébe pakolt hulladékot. Az M-54 jelölésű testvére egy nappal később startolt el Bajkonurból, 2414 kg-nyi ellátmánnyal, többek között a következő alapszemélyzet tudományos kísérleteivel, élelmiszerrel, oxigénnel, vízzel és ruhákkal, és két nap múlva probléma nélkül ki is kötött az ISS-en.

Krikaljov és Phillips az európai Matrijoska sugárterhelési kísérletinél használt bábuval

A teherhajó első kipakolási fázisa után végezték el az Elektron folyadékcseréjét, ami szintén az ellátmány része volt, de csak szeptember 22-én sikerült a rendszert újra teljes értékűen használni. Mellesleg nekiálltak a Matrijoska bábu szétszerelésének, amit majd később visszaszállítanak a Földre. Szeptember 28-án ünnepelte Krikaljov a születésnapját, a Progressz M-54 ajándékot és tortát is hozott magával, illetve a családtagjaival is videócsetelhetett. A hónapot végig erőteljes testedzés-programmal dolgozták végig, felkészülve visszatérésükre a Földre.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!