Szergej Koroljov halála és hagyatéka...

Szergej Koroljov már 1960. decemberében átesett első infarktusán, később veseelégtelenséget és szívritmuszavart is diagnosztizáltak nála. Az orvosai figyelmeztették, hogy pihenjen többet, és próbálja meg kerülni a stresszt, de ő ezeket az utasításokat nem igazán követte. 1965 őszére egyre rosszabb egészségi állapotba került, majd végül 1966. január 5-én olyannyira súlyos lett az állapota, hogy kórházba volt kénytelen vonulni, hivatalosan vastagbél polipok miatt. A műtétet nem más, mint a szovjet egészségügyi miniszter, Borisz Petrovszkij hajtotta végre, jelezve, mennyire fontos volt a páciens. A feltáráskor viszont kiterjedt, rossz indulatú tumort találtak, és noha a részletek terén már ellentmondásosak a források (általában a gulágon eltöltött idő alatt megromlott egészségét kárhoztatják, illetve az abból fakadó szívelégtelenséget, esetleg belső vérzést megnevezve a végső problémának), a vége az lett, hogy Koroljov január 14-én, 59 évesen a műtőasztalon meghalt.

Koroljov maradványait viszik a vállukon párt és az űrprogram prominensei,
jobb szélen maga Leonyid Brezsnyev

Koroljov szerepe egészen a hidegháború végéig nem volt tisztázott, csak az 1990-es években megjelenő visszaemlékezések kezdték el felfedni, hogy mekkora befolyása volt a szovjet űrprogramra. A vele foglalkozó legtöbb cikk, visszaemlékezés pozitívan nyilatkozik róla, és azt nem is lehet elvitatni, hogy a nehéz körülmények ellenére oroszlánrésze volt abban, hogy a szovjet rakétaprogram oda jutott, ahol most van. Az azért mindenesetre érdekes, hogy kritikát vele szemben kevesen mertek megfogalmazni, holott sok döntése kapcsán bizony lenne rá ok. Az egyik a tesztelések viszonylagos hanyagolása az első időkben, nem egyszer a problémák megjelenése után hozott csak döntést behatóbb tesztelésekről, a "bevett" eljárás az élesben tesztelés volt. Később ez drasztikusan változott, talán a tapasztalatok alapján. Viszont a legkárosabb az volt, hogy az űrprogramot többször is igyekezett szigorúan a saját hatáskörzetében, a saját tervezőirodáján belül tartani, ami viszont oda vezetett, hogy az OKB-1 súlyosan túl volt terhelve. Nem bízott "konkurenseiben", akik persze emiatt érthetően nehezteltek rá. Csak akkor engedte ki a kezéből a feladatokat, amikor már erősen kérdéses volt, hogy sikeresen meg tudja oldani azt. Befolyását nem egyszer felhasználta, hogy a vele konkurens irodáknak keresztbe tegyen, és nem igazán volt erőssége a kompromisszumkészség.

A SzenCsou-11 indítása 2016-ban, N2O4/UDMH hajtóanyagú Hosszú Menetelés 2F rakétával –
a kínaiaknak megfelel ez hajtóanyag páros emberes űrrepüléshez, Koroljov harcolt ellene...

Végül pedig ide tartozik az, hogy nem engedett abból, hogy mérgező / toxikus hajtóanyagot használó rakétát használjanak emberes űrrepülésnél (miközben paradox módon a Szojuz űrhajóban azt használtak), és az űrprogram terén igyekezett ezen rakétákat elgáncsolni, ami feltehetően komoly tényezője lehetett a Gluskóval és Cselomejjel való rossz kapcsolatának. Noha a félelme valahol érthető volt, azért az amerikai Gemini program a hidrazint használó Titan II GLV rakétával nagyobb probléma nélkül elvolt, sőt a kínai űrprogram személyszállító űrhajói (legalábbis ezen sorok írásáig) a szintén ilyen hajtóanyagot használó Hosszú Menetelés 2F rakétával jutottak és jutnak a világűrbe. Ha kompromisszumképesebben áll Cselomejhez, Gluskóhoz és Jangelhez, talán a szovjet űrprogram későbbi időszakai is más eredményekkel, más sikerekkel gazdagodhattak volna...

Szergej Koroljov hamvait a Kreml falában, egy emléktábla mögött helyezték örök nyugalomra

Az 1990-es és 2000-es években, mikor a szovjet űrprogram eltitkolt eseményei napvilágra kerültek, Koroljov körül kisebb fajta kultusz alakult ki, és nem egyszer egyenesen olyan kijelentéseket lehetett látni, hogy valójában Koroljov halála volt az, amely a szovjet űrprogramot megakasztotta. A korábban leírtak és a fentiek alapján sejthető, hogy ez azért barokkos túlzás, valójában a szovjet űrprogram számtalan nehézséggel és akadállyal kellett megküzdjön, Koroljov halála nyilván nem lendített sokat a helyzeten, de aligha lehet erre fogni a későbbi eseményeket, sőt, bizonyos szintig a későbbi problémák gyökerét is Koroljov döntéseiben kell keresnünk. Ezen gondolatmenet végére pedig talán nem baj, ha odatesszük, hogy Koroljov nem volt különösebben kiemelkedő tudós vagy mérnök (még ha folyamatosan főtervezőként hivatkoztak / hivatkoztam rá), gyakorlatilag az 1950-es évektől már kizárólag vezetői feladatokkal foglalkozott, noha aligha lehet elvitatni, hogy e téren kétségkívül tehetséges volt...

Vaszilij Misin beszédet tart 1967-ben, már a szovjet űrprogram fejeként

Koroljov utódja Vaszilij Pavlovics Misin lett az OKB-1 élén, és de facto őt nevezte meg a űrprogram új vezetőjének a pártelit, noha Cselomej igyekezett saját magát eme pozícióba manőverezni – sikertelenül. A politikai közjátékok kis csatáiban Cselomej mellett csak Andrej Grecsko, a védelmi miniszter első helyettese állt, míg ellene volt Msztyiszlav Vszevolodovics Keldis, a Szovjet Tudományos Akadémia elnöke és Dmitrij Usztyinov, a védelmi ipart felügyelő miniszter és 1965-től a Központi Bizottság titkára – ebben a helyzetben ez fix kettes. Hruscsov bukásával Cselomej gyakorlatilag elvesztette az esélyét is annak, hogy elnyerje az űrprogram vezetését – egyszerűen túl sok lett az ellenlábasa és túl kevés a befolyásos támogatója.

Msztyszlav Keldis, matematikus, fizikus, gépészmérnök, a szovjet űrprogram egyik meghatározó alakja, aki főleg a robotszondák és műholdak fejlesztésében vett részt

Misin 1946 óta volt Koroljov második embere, akkor még az NII-88-ban, ahol a rakétafejlesztésekkel foglalkozott, majd az OKB-1-ben az R-7 rakétacsalád megvalósulásában jelentősen kivette a részét, illetve az N1 fejlesztése volt a feladata. 1966-ban a sztálinista időkből származó, rossz emlékeket hordozó OKB jelöléseket is elkezdték elhagyni, így lett az OKB-1-ből a CKBEM (~Központi Kísérleti Gépgyártási Tervezőiroda rövidítése), majd az OKB-52-ből (amit ugye Cselomej vezetett) CKBM (~Központi Gépgyártási Tervezőiroda rövidítése), és Glusko OKB-456-osa is Energomas tervezőiroda névre lett átkeresztelve.

Az új vezető egy kaotikus állapotban lévő űrprogramot örökölt, négy Voszhod űrhajó útja volt tervezve, ám az erőforrások nagy része az űrhajók előkészítéséről a Szojuz űrhajó nem kevesebb, mint három plusz két változatának (az 7K-OK Föld körüli utakra tervezett, a 7K-L1 Holdmegkerülő és a 7K-LOK Holdraszállóprogramhoz tervezett verziója, plusz a katonai kémfeladatokra szolgáló Szojuz-R és később Szojuz VI változat) és az N1 rakéta fejlesztésére voltak átcsoportosítva, így folyamatos csúszásokkal szembesültek. Cselomej még 1964 augusztusában megbízást kapott Hruscsov utasítására, hogy egy Hold-megkerülő utat valósítson meg az LK-1 űrhajójával és a holdraszállást az LK-700 űrhajóval, de amikor vezércsere történt, Koroljov elérte, hogy az UR-500K rakétához egy Szojuzon alapuló megoldást (az L1-et) kelljen használnia a holdmegkerülésre, a holdraszállás pedig a "saját" N1 / 7K-LOK / LK trió feladata lesz.

Cselomej meg örülhetett annak, hogy UR-500K rakétája 1965-ben kétszer sikeresen elindult a világűrbe, noha nyilván lesújtotta, hogy alulmaradt Koroljovval szemben. Eközben ismét elővették a bolygóközi szondák esetét is, noha az első Vénusz-szondát már 1961-ben megpróbálták elindítani, de nem hagyta el a Föld gravitációs terét, és az emberes űrutak prioritása miatt nem is próbálkoztak vele újra jó ideig. 1965-ben a Venyera-2 már elindult a Vénusz felé, de útközben elvesztették vele a kapcsolatot, és később sem sikerült újra felvenni vele – a Venyera-3 ugyan így járt. Az R-7 családba tartozó Molnyija hordozórakétán induló Luna-9 szonda viszont 1966. február 3-án sikeresen leszállt a Hold felszínére, ismét megelőzve az amerikaiakat – és újra nagyon fontos sikerélményhez juttatta a szovjet űrprogramban résztvevőket.

Georgij Babakin, a Lavocskin-iroda főtervezője 1965 és 1971 között

Azt már csak a margóra, hogy ez a kis győzelem még Koroljov döntéseihez volt köthető. Eredetileg az OKB-1 felelt az űrszondákért is, így például a Hold felszínén landoló E-6 jelölést viselő műholdakért. Mikor Hruscsov döntése 1964-ben végre az emberes Hold-program terén több erőforrást biztosított, Koroljov nekiállt átszervezni a feladatokat, ennek egyik része volt, hogy az 1960-ban a Cselomej által irányított OKB-52-be olvasztott Lavocskin-tervezőirodát újra függetlenítette (aligha véletlenül tett így Koroljov, feltehetően részben riválisának szeretett volna alápörkölni), és ők kapták meg a Hold- és bolygóközi kutatószondák fejlesztését. A régi-új OKB-301-et Georgij Babakin vezetésével hozták létre, és miután megkapták az OKB-1-től az utolsó két félkész E-6-ost, némileg átalakították őket, új irányítórendszert építettek a részére, és alapos tesztelésnek vetették alá. A Lavocskin-irodára részben azért eset Koroljov választása, mivel az korábban az alapos és mélyreható tesztelést favorizáló mérnökökből állt, ahol hagyományai voltak már ezeknek a fejlesztési eljárásoknak.

Maga Koroljov az elégtelen pénzügyi és erőforrási lehetőségekkel indokolta azt, hogy saját irodája is sokszor élesben tesztelt mindent (ezt azért nehéz elhinni, mert akkor is így jártak el, amikor több erőforrást kaptak). Megtervezték, összeépítették a különféle rakétákat, műholdakat, űrhajókat, majd elindították őket, és figyelték, mi történik. Összetett földi teszteket csak az 1960-as évek közepétől kezdték el erőltetni (noha később az N1 első fokozatánál nem valósult ez meg). Utólag sok helyen lehet olvasni, hogy a szovjet űrprogram nehézségeinek ez az eljárás volt a gyökere, amelyet nagyon nehezen vetkőztek csak le...

A britek által fogott egyik Luna-9 felvétel...

Erre jó példa, hogy a Lavocskin-iroda által továbbfejlesztett E-6M holdszondából rögtön az első sikeresen teljesítette a feladatát: miután elindult a Hold felé, már Luna-9 néven le is szállt, és jeleit a brit Jodrell Bank rádióteleszkóp sikeresen vette, a Hold felszínén készült első felvételekkel együtt.

Az ilyen sikerekre pedig nagy szükség volt ekkoriban a szovjet űrprogram számára, és az 1965 végétől kevés ilyenre volt példa. A problémákat nagyszerűen bemutatja a Voszhod program további élete. Eredetileg még 1964 októberében az volt a terv, hogy egyetlen űrhajóssal a fedélzetén 12, majd 15 napos világűrben töltött időtartam-rekordokat állítanak fel, ez lesz a Voszhod-3 útja. A cél a Gemini programban kitűzött utak sikerének aláásása, vagyis több (három) embert felküldeni egy űrhajóval, előbb végrehajtani az első űrsétát, illetve megőrizni az időtartam-rekordot a Szovjetunió számára.

Érdekesség, hogy a Gemini programban a valódi (manőverezéssel elért) űrrandevú megvalósítása és a dokkolás teljesítése is szerepelt, de ezeket a Voszhod programba sehogy sem lehetett teljesíteni. Viszont az első két célt az első két Voszhod űrhajó teljesítette, noha az ezeken az utakon közben felmerült problémák (például az, hogy a manuális visszatérő manőverhez szükséges Vzor kijelzőt a hajó kezelőszerveinél ülő űrhajós nem látta) miatt az űrhajó áttervezését és átépítését tartották szükségesnek. Nem mellesleg pedig a létfenntartó rendszert is újra kellett gondolni, hogy a legalább 15 napos űrutazásnak bátran nekiugorhassanak.

Egy Voszhod (nincs katapultülés) két "kutyaóllal", ilyen volt a Kozmosz-110 is

Mintha nem lenne elég ez is, a Gemini 5 útjának egyik kísérlete többek között Földről indított rakéták hajtóművének megfigyelése volt. Nem teljesen tisztázott minden körülmény, de a lényeg, hogy a szovjetek ezt egy rakéta-indítás észlelő rendszer tesztelésének gondolták, és a szovjet hadsereg egy hasonló tesztet kért (vagy inkább követelt) Koroljovtól. Ezért a Voszhod-3 egyik fő feladatának egy ballisztikus rakétaindítás észlelése köré lett felépítve, és más katonai célú kísérletek lettek meghatározva. Mellesleg Koroljov egy saját kis kísérletet is szeretett volna végrehajtatni, amely szerint az továbbfejlesztett Vosztok-K rakéta harmadik fokozatát egy kábellel összekötötték volna a Voszhod űrhajóval, és megpörgetve őket kismértékű mesterséges gravitációt hoztak volna létre az űrhajóban. Mintegy mellékesen a korábbi 15 napról 20 napra emelték az űrutazás tervezett hosszát, hogy az 1965 végére tervezett 14 napos Gemini-7 utat egyértelműen túlszárnyalják. A létfenntartó rendszert újra elkezdték átdolgozni, hogy a kitűzött céloknak megfeleljen. Koroljov halála után, 1966. február 22-én indult a Kozmosz-110, ami valójában egy Voszhod űrhajó volt, fedélzetén két kutyával (Veterok és Ugoljok), majd 21 napig keringett a Föld körül, végül pedig sikeresen visszatért a Földre, bizonyítva, hogy az űrhajó maga képes a feladatot teljesíteni.

Veterok és Ugoljok, akik időtartam rekordot döntöttek

Misin alapvetően követte mentora utasítását az N1 / Szojuz 7K-LOK / LK prioritás terén, de mivel a Voszhod-3 nehéz szülésnek indult eleve, menet közben elengedték a mesterséges gravitációra vonatkozó kísérletet, illetve az út hosszát 18 napban határozták meg. Így április közepén kellett volna indulnia, azonban az R-7 hordozórakéta-család Voszhod alfajából egy példányának nem sikerült elérnie a kitűzött pályát április elején, így május 20., majd május 22. lett a kitűzött indítási időpont, hogy kizárhassák a hiba megismétlődését. Csakhogy május 10-én egy értekezleten Leonyid Szmirnov, a kommunista párt egyik prominens képviselője sokkolta a jelenlévőket azon bejelentésével, hogy a kormányzat nem látja értelmét a Voszhod-3 útjának, mivel nem nyújt semmi olyat, amivel a Gemini űrhajók útjain jóval túlmutatna. Mintegy mellékesen pedig a többi Voszhod utat is törölték a tervekből, ide értve a női űrsétára szánt Voszhod-4-et, a 20 napos időtartam-rekordra tervezett Voszhod-5-öt, és a rögzítőkötelek nélküli űrsétára szánt Voszhod-6 repülést. Ezekre az utakra az űrhajók és a rakéták építés / fejlesztés alatt álltak (még ha Koroljov és Misin lassította is ezt), a személyzet (a tartalékokkal együtt) pedig ki volt választva. Misin ugyan a gyakorlatilag indításra kész Voszhod-3-at még 1966 őszén újra felhozta, hogy a folyamatosan csúszó Szojuz űrhajó első útjáig legyen egy szovjet emberes repülés, de végül (pontosan nem ismert okokból) nem harcolt érte túlságosan komolyan, és így sor sem került rá...

Irina Szolovjova és Valentyina Ponomarjova, a Voszhod-4 kitűzött legénysége,
Szolovjova az űrsétára is kiképzést kapott, ő lehetett volna az első női űrsétát végrehajtó kozmonauta

Misinnek ugyanis úgy vélte, hogy a Voszhod több sebből vérzik, és a Szojuz mihamarabbi útjára kell koncentrálnia. Csakhogy a Szojuz fájdalmasan messze volt attól, hogy kész űrhajónak nevezhessük...

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!