Kéműrállomás az űrben – a Szaljut-3

Az OPSz-2 (Szaljut-3) építés alatt, érdemes megfigyelni, hogy a "салют" felirat csak a végén lévő, (indítás után) leváló gyűrűn olvasható – Cselomej nem engedte felírni az űrállomásra ezt a nevet

A három sikertelen szovjet űrállomás küldetés után egy újabb Almaz OPSz űrállomás állt a startállásra. Az OPSz-2 (akárcsak elődje) tömve volt megfigyelőrendszerekkel: az egyik legfontosabb az Agat-1 teleszkóp, amely 6,375 méteres fókusztávolságú optikával bírt (hozzávetőlegesen 1 méteres volt a felbontása), az adott korszakban elég nagy (mintegy 100 méteres) felbontású Volga infravörös kamera, a POU széles látószögű kamera, és még sok másik (Pável Popovics később úgy emlékezett vissza, hogy összesen 14 különféle kamera volt az Almaz űrállomásokon) mellett rendelkezett képalkotó radarral, amellyel felhőkön keresztül is képes volt például flottacsoportok mozgását követni. A Vzor periszkóp rendszerre kötött érzékelők úgy voltak kialakítva, hogy ha a személyzet egy területre (vagy célpontra) irányította a Vzort, akkor az összes érzékelő az adott pontra nézett, így különböző kamerák képeit együtt lehetett elkészíteni, ami az utólagos elemzésnél roppant hasznos lehetett. A különféle fotófilmeket azután egy 360 kg-os fotó-visszahozó modulban lehetett elhelyezni, és a Földre visszajuttatni, mikor úgy ítélték jónak.

Az OPSz-1 / 2 űrállomások metszetrajza, a nagyméretű kúpos rendszer az Agat-1 távcső

Az OPSz-2 nem csak kém-, hanem harci űrállomás is volt. Eredetileg két "űr-űr" (tehát űrből indított, és űrbéli cél elleni) rakétával bírt volna, ám ezek nem készültek el időben, így nem kapta meg őket (a későbbi Almaz OPSz-ek sem, amiből arra lehet következtetni, hogy ez a bizonyos rakétarendszer sose lett bevethető). Viszont az űrállomás alsó részére fixen beépítésre került egy "kutyaközönséges" NR-23-as, 23 mm-es gépágyú. Figyelembe véve az orbitális mozgás törvényszerűségeit, a gépágyú nem éppen optimális eszköz az űrbéli harchoz, hiszen a távolabbi ellenfelek elleni tüzeléshez nagyon pontosan tudni (esetleg befolyásolni) kellene a lövedék torkolati sebességét – ám erre nem volt mód. Így igazából kisebb távolságon belül "önvédelemre" lehetett használni, mégpedig úgy, hogy az egész állomást forgatták a célzáshoz. Persze ez a megfogalmazás azért mókás, mert támadásra is ugyanúgy felhasználható, csak kis távolságon belül. A gépágyú tüzeléskor cirka 2 kN "tolóerőt" generált, amit az űrállomás hajtóműveivel automatikusan kompenzáltak. Érdekesség, hogy egyes források szerint a fent említett fotó-visszahozó modul egyben nukleáris csapásmérő fegyverkísérletként is felfogható volt, és a modul helyére (legalábbis papíron) ilyen fegyvert is lehetett volna szerelni.

A Jurij Gagarin Kozmonauta kommunikációs hajó

1974. június 25-én indult a világűrbe az űrállomás egy Proton-K orrán, a tervek szerint majd nyolc hónapig kering fent, és ez idő alatt három személyzet látogatja majd meg. A szovjet űrprogram a kezdetek óta szenvedett attól, hogy csak a Szovjetunió területe felett volt biztosított a kommunikáció az itt lévő rádióközpontok segítségével. Két kommunikációs hajót építettek arra a célra, hogy erre megoldást nyújtsanak, az első a Jurij Gagarin Kozmonauta az OPSz-2 / Szaljut-3 útja alatt a Kanada keleti partja közelében, az Atlanti-óceán északi részén, a Vlagyimir Komarov Kozmonauta pedig Kuba mellett állomásozott. A két hajó segítségével lehetővé vált, hogy mindegyik keringési periódusban legyen kommunikációs "ablak", amikor lehetséges a közvetlen kommunikáció a Föld és az űrállomás között. Ez később általánossá vált minden úton, így végre a korábbi űrrepülések kommunikációs "ablakai" egyre jobban kitárulhattak".

Jurij Artyuhin és Pavel Popovics, a Szojuz-14 űrhajósai

A Szojuz-14 fedélzetén Pavel Popovics és Jurij Artyuhin július 3-án indult a világűrbe, és a Szojuz rakétának sikerült olyan pályára állítania az űrhajót, hogy mindössze 600 méterre volt a Szaljut-3-tól. Az űrállomást automatikusan közelítették meg, majd 100 méteres távolságtól Popovics átvette az irányítást, és kézzel dokkolt be. A dokkolás elsőre sikeres volt, ám az ajtók kinyitásakor egy apró szivárgást vettek észre a két űrjármű dokkológyűrűi között. A földi irányítás rövid tanakodás után úgy döntött, hogy nem veszélyezteti a küldetést a szivárgás, és engedélyt adott a személyzetnek, hogy átszálljon az űrállomásra. Az űrállomás letesztelése, és a személyzet "berendezkedése" viszonylag hosszú ideig elnyúlt, többek között kötelezően elő volt írva számukra, hogy napi két órán keresztül testedzést csináljanak, és csak július 9-én üzemelhették be az optikai rendszert. Az elkövetkező napokban a Föld felszínéről készítettek rengeteg képet, ám ezek nagy részéről nem tudunk semmit – a hivatalos küldetés ismertetőben csak annyi szerepel, hogy "Föld megfigyeléseket" hajtottak végre, többek között Közép-Ázsia felett. A felvételek egy része Tyuratam közelében felállított teszt-környezet volt, amellyel kontrollált területről készült képekkel kívántak pontos információkat kapni a felderítő rendszerek hatásosságáról.

A Szaljut-3 fedélzetén készült kép az űrhajósok "életéről"

A feljegyzések szerint a Szokol érzékelőkkel sikerült az amerikai Skylab űrállomás észlelése és követése, amelyet az űrbéli felderítés és hadviselés demonstrációjának szántak. A személyzet több alkalommal is riasztásra ébredt, amely az űrállomás valamely kritikus elemének hibájára figyelmeztette őket – ám a riasztások minden alkalommal falsnak bizonyultak. Arról kevés információnk van, hogy pontosan mit csináltak az összesen 15 nap alatt az űrhajósok, csak olyanokról tesznek említést, hogy folyamatosan ellenőrizték az űrállomás rendszereit, tesztelték a hőmérséklet-szabályzó rendszert, illetve áthelyeztek több légkör-mozgató ventilátort. Akárhogy is, a rengeteg fotókészítés után friss filmeket helyeztek el a kamerákba, illetve az elhasznált filmeket a KSzI visszatérő-kapszulában helyezték el, majd leállították a nem létfontosságú rendszereket, átszálltak a Szojuzba, és 1974. július 19-én visszatértek a Földre.

Lev Gyomin és Gennagyij Szarafanov a Szojuz-15 indítása előtt

Ez volt az első valóban teljesen sikeres szovjet űrállomás-misszió, ami közben (legalábbis amennyire tudjuk) semmi látványos problémába nem ütköztek. A vészhelyzeti riadók okoztak némi kellemetlenséget a személyzetnek, illetve elmaradt a dokkológyűrűknél fellépő szivárgás okának pontos okának feltárása, valamint az űrhajósok jelentése szerint igen magas volt a zajszint – ám ezek korántsem voltak rendkívüli problémák, tehát semmi akadály sem állt a második személyzet indítása előtt. A Szojuz-15 augusztus 26-án startolt el Gennagyij Szarafanov és Lev Gyomin űrhajósokkal, a pályára állással és az űrállomás megközelítésével nem volt probléma, ám 300 méterre a céltól az Igla automata rendszer meghibásodás miatt nem váltott át "távoli" megközelítésből "közelire", vagyis úgy reagált, mintha még 3 kilométerre lenne a Szaljut-3-tól, és begyújtotta a hajtóművet. A megközelítés sebessége elérte a 20 m/s-t (72 km/h), és lassítás nélkül haladt egyenesen tovább a cél felé – szerencsére ebben az üzemmódban a középvonaltól való eltérés toleranciája viszonylag bő volt, így cirka 40 méterre a Szaljut-3 mellett húzott el az űrhajó.

Sajnos az interneten nem találtam képet a Szojuz-15 / Szaljut-3 veszélyhelyzetről,
pedig elég látványos lehetett a leírások alapján – így csak egy "sima" OPSz / Szojuz 7K-T képet prezentálok

A személyzet nem volt tisztában a történtekkel, ők várták, hogy az Igla jelezze, hogy kellően megközelítették az űrállomást, és átállhassanak kézi vezérlésre (ismét bebizonyosodott, hogy a távolsági adatok hiányában nem látták át, mi zajlik körülöttük), majd egyszer csak azt vették észre, hogy a Vzor kijelzőjén drámaian elkezd közeledni a Szaljut-3, majd elrobog mellettük. Az Igla észlelve, hogy már nincs előtte az célpont, újra az űrállomás felé fordult, hogy felvegye a rádiókapcsolatot, és elölről kezdte a megközelítési manővert. Majd két további alkalommal megismételte az első kísérletet: az automatika finoman, mintegy 300 méterre megközelítette a Szaljut-3-at, majd beindította a hajtóművet, és kis távolságra elszáguldott mellette. A földi irányítás is csak lassan eszmélt, és mire utasította a személyzetet, hogy kapcsolja ki az Iglát, gyakorlatilag már minden szabadon felhasználható üzemanyagot elhasználtak. Mindössze annyi maradt, amennyivel a fékező manővert végre lehetett hajtani. Külön probléma lett, hogy amire visszatérő pozícióba értek, éjszaka lett, de a Szojuz 7K-T esetében nem volt más opció – az akkumulátorok miatt legfeljebb két napon belül meg kell kezdeni a visszatérést, ha nem sikerül az űrállomáshoz dokkolni.

Az Almaz OPSz űrállomás fő kezelőpultja: 1: vészjelző panel, 2: a munkaállomás (a kamerák) kezelőpanelje, 3: a napelemszárnyak és az energiarendszer panelje, 4: az űrállomás pozícióját irányító kezelőkar, 5: a rádiórendszer kezelőszervei

Szerencsére a leszállás probléma nélkül lezajlott, ám a helyzet nehéz döntés elé állította a program vezetőit: a jelek szerint az Igla egymás után háromszor kis híján nekivezette az űrállomásnak az űrhajót, és nem tudták, miért. Amíg nem találják meg, illetve nem korrigálják a hibát, addig viszont nem indulhat ember a Szaljut-3-ra, tehát a harmadik utat elhalasztották. Mivel ekkor még nem volt biztos, hogy megy-e újabb legénység az űrállomásra, 1974. szeptember 23-án a feltöltött KSzI filmkapszulát visszaindították a Földre. Ugyan a légkörbe való visszatérés után nem vált le róla a hővédő pajzs, és nem nyílt ki az ejtőernyője, ami miatt nagy sebességgel csapódott a földbe a mai Kazahsztánban, de a filmszalagokat sikerült épségben kiszedni belőle, vagyis a Szojuz-14 személyzete által gyűjtött adatokat megszerezték. A filmkapszula teszt viszont igen jól sikerült abból a szempontból, hogy gyakorlatilag ott ért földet, ahol kijelölték, vagyis az "űrbombázó" elképzelés (már ha igazak az erre vonatkozó források) igencsak hatásos demonstrációt kapott.

Az OPSz-1 / Szaljut-2 és OPSz-2 / Szaljut-3 űrállomásokra felszerelt gépágyú, amit az utóbbi esetében ki is próbáltak

Az űrbéli hadviseléssel kapcsolatos teszt része volt, hogy 1975. január 24-én a gépágyúval tesztlövészetet hajtottak végre három alkalommal. A teszt sikeres minősítést kapott az 500 és 3000 méter közötti lőtávolságokon, ám sok kérdőjel maradt körülötte, egyes források szerint egy műhold volt a célpont, ám nem részletezik, hogy melyik, más források szerint egyszerűen csak a haladási iránnyal ellenkező irányban simán csak elsütötték három alkalommal. A "siker" fogalmát sehol sem részletezték, de ez (tudomásunk szerint) az egyetlen példa, amikor efféle fegyvert a világűrben kipróbáltak. Egy nappal később az űrállomást lefékezve a Csendes-óceán felett belevezették a légkörbe, ahol nagyrészt elégett. A hivatalos sajtóanyag szerint a Szaljut-3 volt a világon az első űrjármű, amely folyamatosan egy irányba nézett a Földhöz képest (magyarul a hasa végig a Föld felé nézett), és ehhez nem kevesebb, mint 500 000 alkalommal indították be a pozicionáló hajtóműveket. Persze ez ismét csak megerősítette a nyugati megfigyelőket abban, hogy a Szaljut-3 valójában egy katonai (kém) űrállomás volt, amely a Földet fotózta. Mindezzel együtt a Szaljut-3 még felemás eredményekkel is előrelépés lett a szovjet űrprogram számára...

Látványos kép, a Szaljut-3 külső kamerájának fotója

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!