A karbantartók és az első fizetős űrhajós...

Manakov és Sztrekalov elsődlegesen karbantartóknak lettek felküldve, de amíg a szükséges pótalkatrészek megérkeznek, beüzemelték a Krisztall kohókat, hogy félvezető-alapanyagokat (gallium-arzenid, cink-oxid és kadmium-szulfid) gyártsanak, illetve általános Föld-megfigyeléseket illetve orvosi vizsgálatokat végezzenek. Majd megérkezett a Progressz M-4 augusztus 17-én, bendőjében a cserére szánt elektromos kábelekkel – ahol problémát okozott az is, hogy a 28 voltos fedélzeti áramkör miatt elég nehéz kábelekre volt szükség. A teherhajó a szokásos élelmiszer és hajtóanyag-ellátmányon túl a hamarosan érkező látogató "eszközeit", kamerákat és TV-monitorokat is szállított, amelyek elhelyezése az EO-7 legénységre várt.

Karbantartás az űrállomáson....

Az űrhajósok pedig nekiálltak, hogy a Mir bázismoduljának egyre több problémát produkáló elektromos hálózatát lecseréljék, ami sziszifuszi munka volt, de szerencsére nem botlottak komolyabb akadályba, és jól haladtak. A Progressz M-4-et szeptember végén váltotta az M-5, további tévéberendezésekkel, és először hozott magával egy Raduga-kapszulát, amellyel hasznos terhet lehet visszajuttatni a Földre. Október közepére nekiálltak felkészülni a zsilipajtó javításához szükséges űrsétájukhoz, ám Sztrekalov náthás tünetei miatt elhalasztották október 30-ára. Az Orlan-DMA űrruhákba beöltözve nekiálltak a zsilipajtó zsanérjának javításának, ám hamarosan kiderült, hogy az egész zsanért le kell cserélniük, mivel annyira el van deformálódva. Azonban sikerült rendesen bezárniuk, és a 2 óra 45 perces űrsétát sikeresnek minősítették – így végül a zsilipajtó végleges javítását nem minősítették sürgősnek...

A Raduga kapszula elhelyezése és használata a felvitelkor, feltöltése, majd a visszatéréshez való elhelyezése

A Progressz M-5 távozása előtt a Raduga kapszulába 113,1 kg-nyi tudományos eredményt illetve a Krisztall kohóval gyártott anyagokat helyeztek el, majd rögzítették a teherűrhajó dokkolóajtajának helyére. A teherűrhajó lecsatlakozott november 28-án, ám a szokásos, Csendes-óceán feletti visszatérésre szánt pálya helyett a Szojuzoknál használt visszatérő pályára állították, majd mikor 120 km-es magasságban járt, leválasztották a Progressz elejéről. A kapszula hővédő burkolata megóvta a belső részeket a légkör súrlódásából eredő hőségtől, majd 15 km magasságban kibocsátotta az ejtőernyőt, és biztonságosan visszatért. A Raduga első tesztje teljes siker lett...

Egy visszatért Raduga kapszula kiállítva

Mikor 1989-ben Satalov a párizsi légiparádén jelezte, hogy innentől a szovjet űrprogramban csak pénzért visznek fel más nemzetek űrhajósait, pár fület megütött a kijelentés. Pedig már korábban is képbe kerül a japán TBS (Tokyo Broadcasting System ~ Tokiói Műsorszóró Hálózat), amelynek riporterei is ott voltak 1987-ben, amikor a szovjet nyitás ("glasznoszty") egyik jeleként a nyugati médiát beengedték Bajkonur területére, hogy a szovjet űrprogram (kiválasztott) elemeit megmutassák számukra. A TBS riportere félig viccesen feltette a kérdést az őket körbevezető szovjet vendéglátóknak, hogy lehetséges-e a Szojuzban ülést bérelni – a válasz egy pillanatnyi szünet után egy elég egyértelmű "da" (igen) volt. Mivel pedig a TBS hamarosan a 40. éves fennállását ünnepelte, felmerült az, hogy egy újságírót felküldenének a Mirre. Ez már csak azért is rendkívüli esemény lenne, mert japán űrhajós még nem járt a világűrben: Mamoru Mohri, a japán űrügynökség űrhajósa évek óta várja a lehetőséget, amit a NASA biztosítana, de a Challenger-katasztrófa miatt alaposan megcsúszott űrrepülőgép-programban végül csak 1992-ben jut fel. A TBS lecsap a lehetőségre (amit egyes források szerint a szovjet és amerikai politika is előkészített), és hajlandó arra, hogy nagyjából másfél milliárd japán jent (akkori árfolyamon nagyjából 11,5 millió dollárt, de érdemes megjegyezni, hogy forrásoktól függően 10-től 37 millió dollárig terjed a teljes összeg) fizessen a lehetőségért. Ami persze így erős túlzás, a pénz jó részét ugyanis a Sony és a Minolta cégek fizették, de egy részét további, kisebb szponzorcégektől sikerült összekalapozni, a maradékot pedig a TBS maga állja.

Kikucsi Rjóko és Akijama Tojohiro, a TBS két űrhajósjelöltje

A japán társaság hamarosan önkénteseket toborzott a cégen belül az űrutazás lehetőségére és 163-an adták le a jelentkezésüket – végül két jelöltet választottak (a szovjet űrprogram képviselőivel együtt): Akijama Tojohiro egy 47 éves, láncdohányos (állítólag napi négy doboz cigit elfüstölt), "tipikus" japán átlag férfi, korábban éveken keresztül Washingtonból tudósított, de 1988-ban hazahívták Tokióba, ami egyértelműen lefokozás volt számára. Egyes vélekedések szerint pont "szürkesége" miatt választották ki a feladatra – a japán társadalom gerincét az általa képviselt férfi korosztály adta, vagyis könnyen azonosulhattak vele a (potenciálisan fontos) nézők.

Tojohiro és Rjóko edzésprogramjuk közben

A tartalék személyzetnek ellenben minden szempontból különleges választással éltek: Kikucsi Rjóko egy mindössze 26 éves hölgy volt, aki (egyedüli női) operatőrként dolgozott éppen a társaságnál. Rjóko kiválasztása azért is érdekes volt, mert Szvetlana Szavickaja 1984-es Szojuz T-12 útja óta nem ült nő Szojuzban – de végül ez esetben sem. A TBS még egy különös elsőbbséget is magának tudhatott: ez az első eset, hogy kifejezetten riporter vagy újságíró mehetett fel a világűrbe. Még az is felmerült az első hírek után, hogy a Szovjetuniónak kellene először egy riportert felküldenie, ami mellett hangos kampányt is indítottak – ám végül ez a kezdeményezés nem hozott gyümölcsöt. 1989. augusztusában, miután kiválasztották Tojohirot és Rjókot, már készülhettek is Csillagvárosba, ahol szeptemberben már a kiképzésük is elkezdődött: fizetett út vagy sem, a szovjetek szigorúan vették a felkészülést. Ami Tojohirónak már csak azért is kihívás lehetett, mert korábban semmi testedzést nem végzett, noha feltehetően segített neki, hogy le kellett szoknia a cigiről. Kollégája pont ellenpontja volt: Rjóko aktívan biciklizett, síelt, úszott, baseballozott és hegyet mászott, miközben káros szenvedélyektől mentesen élt.

A Szojuz TM-11 induló személyzete: Tojohiro, Afanaszjev és Manarov

Noha szinten minden Tojohiro útjáról szólt, valójában persze ő csak utas volt a Szojuz TM-11-en induló Mir EO-8 személyzet mellett. Az űrhajó és az EO-8 parancsnoka a világűrben újonc Viktor Mihajlovics Afanaszjev, a fedélzeti mérnök pedig Musza Hiramanovics Manarov, aki az EO-3 személyzeteként már egy évet töltött el a világűrben. Manarov utólag került Afanaszjev mellé, aki eredetileg még 1989 végén indult volna a Mirre Vitalij Ivanovics Szevasztjanovval (a Szojuz-9 és 18 veteránjával) együtt. Menet közben viszont Szevasztjanovot az orvosok kivették az űrrepülésre alkalmas űrhajósok közül, és ekkor került a Manarov a helyére.

A Szojuz TM-11 az indítóálláson, tele reklám-feliratokkal....

A Mir űrállomás a Szojuz TM-11-ből fotózva

Az űrhajó pedig végül 1990. december 2-án indult a világűrbe, amit 150 (valószínűleg némi irigységet érző) riporter közvetített. A japán TV társaság persze igyekezett mindent élőben közvetíteni, és már eleve 6 különféle kamerával és fényképezőgéppel, no meg a TV társaság kabalafigurájával küldték fel, valamint hat békával, amiket biológiai kísérlethez szántak felhasználni. A japán TV riporter viszont nehezen vette a kezdeti nehézségeket, egyik szovjet társa úgy írta le, hogy "sose láttam még embert ennyit hányni". De nem csak a gyomra nem bírta, fejfájásra is panaszkodott Tojohiro – ami miatt gyakorlatilag végig az ülésébe szíjazva töltötte az elkövetkező két napot. Ez persze még nem akadályozta meg, hogy TM-11 legénysége december 4-én sikeresen kikössön a Mir űrállomáson.

Tojohiro és Afanaszjev a Mir fedélzetén, adáshoz készülve

Tojohiro innentől kezdve minden nap nagyjából 10 percnyi élő TV és 20 percnyi élő rádióadást adott le, amikor Japán felett haladtak át. Az élő adásokon túl viszont tudományos kísérleteket is végrehajtott – a Tokiói Egyetem az agyműködést vizsgáló elektródákkal teli sapkával figyelte, vajon van-e eltérés a kapott adatokban a földi vizsgálatokhoz képest a súlytalanságban. A hat japán erdei béka, amelyek kapcsán arra voltak kíváncsiak, hogy az ujjaikon lévő tapadókorongok vajon segítenek-e nekik a súlytalanságban való mozgásban – az eredetileg főleg ugrálva közlekedő békák a pár napos megfigyelési időben átszoktak a lassú kúszásszerű mozgásra inkább. Ezek mellett búza és árpa magok keltetésével, illetve ginseng növénnyel kapcsolatos vizsgálatok is szerepeltek a repertoárban.

A békákkal végzet kísérlet a Mir fedélzetén

Majd Tojohiro ülését áthelyezték a Szojuz TM-10-be, összekészült Manakov és Sztrekalov, hogy aztán elbúcsúzva Afanaszjevtől és Manarovtól beszáljanak az űrhajójukba, és említésre méltó esemény nélkül sikeresen le is szálljanak a kazah sztyeppén, amit a TBS természetesen élőben közvetített. Tojohiro a visszatérés után nem hazudtolta meg magát: először italt és cigit kért....

Akijama Tojohiro útjáról készült rövid összefoglaló videó, érdemes a videó elején a "kellék-űrruhás" jelenetet megfigyelni, ami a hivatalos bejelentéskor készült

A japán űrhajós útja felemás eredményeket hozott – ez volt az első fizetős (vagy ha úgy vesszük: kereskedelmi) űrutazás, amit egyesek már az űrturizmus nyitányának is neveznek. Azonban a TBS vért izzadt a megvalósításakor: egyfelől rengeteg kihívást jelentett, hogy a saját kameráikat és monitorjaikat valahogy rákössék a szovjet csatlakozókra, ami miatt rengeteg átalakítót kellett használniuk – rengeteg lehetőség a problémára és a meghibásodásra. Ha ez még nem volna elég, az Enyergija iroda (amely a "pénz szagát" megérezve fő kapcsolattartónak manőverezte be magát az ügyletbe) az idő előre haladtával újabb és újabb pénzügyi tételekkel hozakodott elő, ezért a végén már kétségbeesetten igyekeztek még több szponzort és pénzforrást bevonni, hogy teljesíteni tudják ezeket.

Ami nem is sikerült maradéktalanul, a cég jelentős összeget (egyes források szerint 7,4 millió dollárt, noha nem tudjuk, milyen évnek megfelelő árfolyamon) veszített az kalandon. Az indításkori és az azt követő első napok még rekord nézettséget hoztak el, ám aztán a közönség hamar ráunt az "Első Japán a Világűrben!" műsorra. Tojohiro és Rjóko ugyan még kaptak némi politikai figyelmet (Gorbacsov kitüntette őket a szovjet-japán kapcsolatok ápolásáért és javításáért), de hamarosan szinte mindenki elfelejtkezett róluk. Kikucsi Rjóko Moszkvából tudósított később, majd visszatért Tokióba. Akijama Tojohiro 1995-ben távozott a TBS-től, és Fukusima közelében egy farmon növénytermesztésbe fogott, majd a 2011-es fukusimai reaktor-baleset (amely miatt farmját elhagyni kényszerült) után lépett ismét a nyilvánosság elé, ahol többek között a kormányt és a reaktort üzemeltető céget (a TEPCO-t), valamint a médiát kritizálta a katasztrófa méretének és súlyosságának eltusolása miatt.

Az első japán űrhajós visszatérése után

Akijama útjának a megítélése is vegyesre sikerült, egyes nyugati médiákban úgy jellemezték, hogy a szovjetek felvittek egy csomó pénzért a világűrbe egy "whiskyt vedelő idiótát", de még az utólag megörökítő írásokban sem nehéz kritikus felhangokat kiolvasni, amelyek kvázi azt nehezményezik, hogy a japán újságíró egy egyszerű hétköznapi ember, aki nem is rejtegeti esendőségét és hibáit – ami élesen szemben áll az agyonsztárolt, olykor már-már válogatott hősöknek beállított asztronauták és kozmonauták képével.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!