A szovjet / orosz űrhajózás múltja XXI. rész

A Mir űrállomás utolsó napjai, a Nemzetközi Űrállomás első szárnybontogatásai... – írta: Cifu, 3 hete

Az első őrségváltás az ISS-en


Shepherd a Zvezda modulban

Az Atlantis távozása után 24-én az űrhajósok a Szojuz TM-31-el átrepültek a Zvezda hátulsó kikötési pontjáról a Zarja alsó kikötési pontjára, előkészülve a következő vendégre. Az pedig a február 28-án érkező Progressz M-44 teherűrhajó – ez az első „sima” M változat, ami kikötött az űrállomáson, a korábbiak mind a hajtóanyag-szállításra specializált M1 alváltozatba tartoztak. A Zvezda végéhez csatlakozott jármű rakománya élelmiszer, víz, oxigén és tudományos eszközök, amit az elkövetkezendő napokban nekiálltak kipakolni, majd utána szokás szerint elkezdték hulladékkal megtölteni. Az űrhajósok ekkor már kiemelt fizikai tréninget hajtottak végre, felkészülve a visszatérésre, ezzel kapcsolatban pedig szívritmusukat és az űrállomás légkörének szén-dioxid arányát is folyamatosan vizsgálták. Tudományos feladatok terén nem álltak egyébként túl jól: egy német-orosz együttműködéssel létrehozott plazma-kristály kísérletet, a PKE-Nefedovot végezték el, illetve egy új protein-kristály növesztési kísérleten dolgoztak, amely viszont pont arról szólt, hogy kevesebb feladatot ad az űrhajósoknak – a kísérlet egyébként nem sikerült túl jól, a 23-féle protein és vírus alany közül csak négynél volt sikeres a sértetlen kristályállapot elérése.


Az STS-102 rendhagyó személyzeti fotója: felül az űrrepülőgép „saját” személyzete (Thomas, Richards, Kelly és Wetherbee), jobb oldalt alul a „felvitt” trió (Voss, Uszacsov és Helms), bal oldalt alul a visszahozottak (Krikaljov, Shepherd és Gidzenko)

A következő űrrepülőgép-látogatásnál némi keveredés történt ismét: az STS-100 útnak kellett volna következnie, amely a CanadArm2 robotkart hozta volna, ám ezt megcserélték még korábban az STS-102-vel, ami a Destiny modul számára visz fel ISPR szekrényeket, illetve az űrállomás alapszemélyzetének cseréjét hajtja végre. Az STS-102 úton a Discovery repült, személyzete James D. Wetherbee parancsnok, James M. Kelly pilóta, Andrew S. W. Thomas és Paul W. Richards küldetésspecialista űrhajósok (mindannyian a NASA berkeiből), valamint a Nemzetközi Űrállomás második alapszemélyzete James S. Voss űrállomás-fedélzeti mérnök és Susan J. Helms űrállomás-tudományos tiszt a NASA-tól, illetve a Roszaviakoszmosztól Jurij Vlagyimirovics Uszacsov űrállomás-parancsnok. Az út különlegessége, hogy az űrrepülőgép viszi fel a második személyzetet, illetve hozza vissza az elsőt (Shepherd, Gidzenko és Krikaljov). Ez később általánossá válik, a személyzetcserére az űrrepülőgép lesz használva, hivatalosan azért, mert az űrrepülőgép kíméletesebb a fedélzetén lévőkkel a visszatéréskor. A Szojuz űrhajókat "szokás szerint" félévente cserélik, de az űrállomáson lévő Szojuz csak mentő-űrhajóként funkcionál, amíg az amerikai CRV mentőűrhajó el nem készül.


Az egyik MPLM modul, nincs túldíszítve...


A Leonardo MPLM modul beltere Jose Hernandez és Rick Sturckow űrhajósokkal az STS-128 úton, a barna csővezetékek intézik a légkör cseréjét.

A rakterében az első raktár-modul, az MPLM, vagyis a Multi Purpose Logistics Module (Többfeladatú Logisztikai Modul), ezekből hármat bartermegállapodásban az Olasz Űrügynökség megbízásából a Thales Alenia Space építette. A három modul Leonardo, Raffaello és Donatello névvel lettek ellátva (illetve igazából a harmadik sosem repült, 2018-ig legalábbis), a hosszuk 6,4 m, átmérőjük 4,6 méter, üres tömegük 4,4 tonna és 9 tonnányi ellátmányt lehet beléjük pakolni, az elejükre pedig egy aktív CBM dokkolórendszert illetve zsilipajtót építettek. A modulok saját levegő-keringető, illetve elektromos rendszerrel bírtak (például fagyasztókat is lehetett így szállítani), de alapvetően külső forrásból kellett táplálni őket, az űrrepülőgép rakterében értelemszerűen az űrrepülőgép, az űrállomáson pedig az űrállomás tette ezt meg.


Wheterbee és Gizdenko kezet fog az űrsikló középső szintjén a zsilipajtók kinyitása után


Uszacsev, Voss és Gidzenko a Zarja modulban


Az STS-102 és az ISS első két alapszemélyzetének közös fotója a Destiny modulban

A Discovery űrrepülőgép 2001. március 8-án indult el Floridából, hogy két nappal később kikössön az űrállomáson. A két űrjármű közötti ajtók kinyitására csak ez után került sor, majd gyors üdvözlések után rögtön munkához is láttak – egyfelől az első expedíció személyzete átadta a stafétabotot a második expedíciónak, ezt egy kínosan részletekbe menő koreográfia szerint hajtották végre, egyszerre egy-egy személyzeti tag cserélt hivatalosan helyet az űrállomáson és az űrsiklón, az ő székbetétjüket cserélték ki a Szojuzban, és került egyben az előző alapszemélyzet tagja hivatalosan átkerült az űrsiklóra. A célja ennek a bonyolult megoldásnak az volt, hogy bármilyen veszélyhelyzet esetén egyértelmű legyen, ki merre induljon el, ha esetleg el kell hagyni az űrállomást.


Voss űrséta közben


Gizdenko szinte elveszik a Leonardo belsejében

Majd március 11-én Voss és Helms egy űrsétát tett, melynek célja a PMU3 kikötő-alagút áthelyezése a Unity alsó zsilipjére, emellett a Destiny külső burkolatán helyeztek el tudományos rendszereket, valamint az S0 rácselem rögzítési pontjait, amihez különféle kábeleket is el kellett vezetni. Ez után az űrrepülőgép a robotkarjával kiemelte a Leonardót a raktérből, és a Unity modulhoz alsó csatlakozási pontjára helyezte át, amit követhetett a Leonardo kipakolása. A benne lévő ISPR szekrények egész hadát hozták magukkal: hat üzemeltetési feladatú, hét a személyzet számára tárolt utánpótlást, illetve az első tudományos modul is közéjük tartozott, amelyeket a Destiny modulba kellett szállítani és behelyezni a fészkükbe. A második űrsétára 13-án Richards és Thomas indult, és a Destiny külső részére rögzítettek egy Külső Tároló Platformot (External Storage Platform, ESP), a CanadArm2 robotkart, illetve a hűtőrendszer ammóniavezetékeit és pumpáit szerelték fel.


Krikaljov az űrsikló felső szintjén, háttérben egy naplemente...


A Discoveryről készült fotó az ISS-ről

Az űrrepülőgép és az első ISS alapszemélyzet március 18-án elköszönt az második alapszemélyzettől, majd 19-én lekapcsolódott az űrállomásról, és két nappal később földre szállt a Kennedy Űrközpontban. Az út nagyon sikeresnek lett elkönyvelve: a Föld körül keringve a Nemzetközi Űrállomás végre állandóan lakott tudományos bázissá vált, és noha a tudományos feladatok terén még kevés valódi eredményt tudtak letenni, az űrállomáson való munkavégzés és eleve az élet feltételei biztosítva voltak. Ráadásul minden fennakadás nélkül végrehajtották az első személyzetcserét, sőt sikeresen kipróbálták az MPLM tehermodult, amely nagyszerűen bevált az űrállomás ellátásához.


A Nemzetközi Űrállomás második alapszemélyzete a Unity modulban

Az új alapszemélyzet tudományos feladatok terén viszont hasonló problémákba ütközött, mint elődei: noha nem okozott problémát munkát találni nekik, az űrállomás még csak épülőfélben volt, így a fedélzetén jobbára csak az orosz oldalon már felszerelt tudományos eszközök álltak rendelkezésre, amelyek Föld-megfigyelésekre alkalmas kamerákból, alapvető orvosi megfigyeléseket lehetővé tevő eszközökből és pár hasonló kísérleti komponensből álltak. A második expedíció ettől függetlenül a Mirhez képest is tágasabb és modernebb környezetben élhetett a világűrben, egyértelműen előrelépést jelentve a lehetőségek terén.

Az első(?) űrturista

Dennis Tito eredetileg még a MirCorphoz fordult, hogy mégis, mennyibe kerülne egy út a Mirre. Ezt némi alkudozás követte, majd megegyeztek, és megkezdődött a felkészülés. A Roszaviakoszmosz jóváhagyta az űrhajós-kiképzési programot, a NASA viszont éles kritikával élt, mondván nem helyes a világűrt turistacélpontnak felhasználni. Itt egy kis személyes mellékzönge: a NASA gyakorlatilag évtizedek óta épít egyfajta hős-mítoszt az űrhajósok köré, ez szigorú válogatásról, komoly kiképzésről és magas kvalitásról hangos. Ezt a képet némileg kikezdheti, ha bárki csak úgy feljuthat a világűrbe, ha van elég pénze. Daniel Goldin, akkori NASA igazgató különösen hangosan kritizálta a MirCorp törekvéseit. Hogy a dolog még szebb legyen, miután a Mir sorsa megpecsételődött a fizető vendéget az Enyergija cég nem akarta elengedni, ezért a Space Adventures Ltd-vel összefogva a Nemzetközi Űrállomásra induló Szojuz űrhajón vinnék fel. A Szojuz TM-31 űrhajó vitte fel a ISS első alapszemélyzetét, de a személyzetcserét az amerikai űrrepülőgéppel hajtották végre, a Szojuzt le kellene cserélni, és ahogy anno az Interkozmosz űrrepüléseknél, itt is ki akarták használni a lehetőséget arra, hogy „vendégeket” vigyenek fel.

A Szojuz TM-32 három fős személyzetébe így került Dennis Tito mellé parancsnoknak Talga Muszabajev illetve fedélzeti mérnök Jurij Baturin (ő ugye anno a Szojuz TM-28-cal járt a Miren, és alapvetően politikai hátszéllel kapta a lehetőséget – feltehetően ismét). A probléma a NASA-val volt, az űrállomás orosz moduljainak makettjei megvoltak Moszkvában a kiképzéshez, ám az amerikai rész moduljai csak a Johnson űrközpontban voltak fellelhetőek. Mikor a kozmonauták kiképzéshez az amerikai űrközpontba indultak volna, Robert Cabana, a felelős NASA menedzser közölte, hogy nem hajlandóak Titót kiképezni, be se mehet az űrközpontba. Erre Muszabajev azt válaszolta, hogy vagy mindhárman mennek – vagy senki. Cabana diplomatikusan közölte, hogy akkor nem fogják tudni elkezdeni a kiképzést. Amit Cabana nem tudott, hogy ott volt a Newsweek riportere, aki a következő héten megjelent cikkében alaposan ráhúzta a vizes lepedőt a NASA-ra: az amerikai állami űrügynökség egy megbecsült amerikai állampolgár, egy egykori NASA alkalmazott előtt csapta be az ajtót...


Tito, Muszabajev és Baturin, a Szojuz TM-32 indulószemélyzete

Csakhogy az Enyergija nem hátrált, és közölték, hogy márpedig Tito ott lesz a Szojuz TM-32 fedélzetén. A médiahecc igazából csak még jobban az útra irányította a figyelmet, amit (feltehetően a NASA-n kívül) senki sem bánt. Tito később azt nyilatkozta, hogy a NASA-nak főleg a korával volt problémája – elmúlt 60 éves, amikor reálisan sor kerülhetett volna az űrrepülésére, márpedig a legidősebb űrhajós korábban az 51 éves Donald Slayton volt az Apollo-Szojuz közös űrrepülésnél. Féltek attól, hogy egy szívroham vagy hasonló végzetes orvosi helyzet esetén az űrállomás személyzetének egy lelkileg roppant megterhelő szituációval kell megbirkóznia. Attól is tartott a NASA, hogy a „gyakorlatlan” űrturista kárt tehet a méregdrága eszközökben az űrállomás fedélzetén. A szóbeli és jogi szkanderezés végén Titónak alá kellett írnia egy megállapodást, mely szerint ha bármilyen kárt okoz az űrállomáson, azért kártérítést kell fizetnie, valamint egyik űrügynökség sem tehető sem pénzügyileg, sem jogilag felelőssé azért, ha esetleg bármi baj éri az út alatt – illetve az űrállomás amerikai részébe nem mehet kíséret nélkül. Az utolsó akadály is elhárult ezen az áron tehát Tito útja elől...


A Szojuz TM-32 bedokkolás előtt


A Szojuz csere-személyzet pózol a Zvezdában


Tito és társai az egyik élő TV interjú közben

2001 Április 28-án Bajkonurból elindult a Szojuz TM-32 a világűrbe, hogy nagyjából 2 nappal később kikössenek az ISS-hez. Az űrállomás alapszemélyzete vidáman fogadta a vendégeket, odafent nyoma sem volt azoknak a negatív felhangoknak, amiket az út odalent szembesült. Mivel személyzetcserére nem került sor, igazából sok dolguk nem akadt a vendégeknek: csak a két Szojuzban kellett az ülésbetéteket kicserélni, és már indulhattak volna is. Tito persze több élő interjút is adott, de idejének nagy részében csak a Föld látványában gyönyörködött. Május 6-án elköszöntek a vendéglátóiktól, beszálltak a Szojuz TM-31-be, majd visszatértek a Földre.


Egy ikonikussá vált kép a boldog Titóról

Az út teljesen sikeresen zárult, és bár kritizálták kora miatt Titót, ő erre csattanós választ adott azzal, hogy két nappal a visszatérése után több kilométert futott le, bizonyítva milyen jól van. 20 millió dollárt fizetett az útért, amit 40 éves álmának nevezett, amely valóra válhatott. A média általában az első űrturistaként hivatkozik rá, noha nem ő volt az első nem professzionális űrhajós. Anno pont a NASA volt az, aki 1986-ban egy önkéntes tanárnőt, Sharon Christa McAuliffe-t vitte volna a világűrbe a Challenger fedélzetén – és végül eme tény egy 7 ember életét követelő katasztrófa egyik lábjegyzeteként maradt fent csak. Azt is hozzá kell tenni, hogy az 1990-es évek elején ott volt Akijama Tojohiro, aki egy TV társaság alkalmazottjaként látogatott a Mirre, majd a brit Helen Sharman, akit gyakorlatilag egy közösségi kezdeményezés juttatott fel ugyanoda. Az tény ugyanakkor, hogy Tito volt az első, aki saját maga fizette ki az űrutazását, tehát ilyen szempontból valóban egy új korszakot hozott el. Bebizonyította, hogy létezik igény arra, hogy pénzért magánemberek juthassanak fel a világűrbe, ami bizonyos nézetek szerint az űrturizmus megszületését takarja. Csakhogy miközben számtalan ígéretes tervet vázoltak fel vagy akár kezdtek is el megvalósítani, az űrturizmus eme sorok írásáig azt jelentette, hogy a Nemzetközi Űrállomáson kikötött Szojuz űrhajók cseréjénél az egyik széket eladták egy fizető utasnak.

Hirdetés

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Előzmények