Tbiliszi

A grúz főváros egy tök másik világ, mint amit eddig láttunk. Ha Magyarország vízfejű, akkor Grúzia egy darab vízfej néhány szőrszállal, minden ide összpontosul, a grúz népesség harmada itt él. És virul, mert Tbiliszi láthatóan évtizedekkel előrébb van mindenben, mint akármi más Grúziában, bár azért itt is tetten lehet érni, hogy az 1991-es függetlenség után jó 15 évig semmi sem történt, csak szétlopták a dolgokat, de aztán összeszedték magukat és rohamtempóban épült itt minden. De úgy minden, hogy már túl sok is, van egy óváros, mostanra szépen rendberakott házakkal, egy vár, ami még nincs kész, elindul a kiépített gyalogút, aztán hirtelen megszakad és lehet ugrálni a sziklákon, aztán megint minden patika. A várból egy lanovka visz le a belvároshoz a folyó mellé, amit a tömegközlekedésre egyébként is használható chipkártyával(!) lehet igénybe venni, a metrójegy 50 HUF, cserébe kapunk 50-es éveket idéző állomásokat és felújított, Metrovagonmas szerelvényeket (nahát, de ismerős). A kettes vonal némiképp korszerűbb és épülget is épp tovább.

De a fővárosban tényleg úgy érzi az ember, hogy Európában van, leszámítva az autós közlekedést, mert az itt is kriminális. De van bulinegyed, óriási felhőkarcolók, amik jól telibeverik amúgy a városképet, maradt egy-két ordenáré kommunista monstrum, mint amilyen a korábbi közlekedési főosztály, vagy micsoda székháza, most a Grúz Nemzeti Bank központja, ez tényleg borzalmas, itt vannak róla képek. És mindezek mellett teljesen koncepció nélkül be van dobva egy-két ultramodern cucc a belvárosba, mint amilyen a Béke Hídja a folyó felett, vagy az a két csőből összerakott izé, amit valami koncertteremnek szántak, de nincs kész, be sem lehet menni, viszont ott hentereg a látkép közepén, mint valami partra vetett kommunikációs kábel. Felettük a totál szocreál elnöki palotával, amit 5 méter magas kerítés vesz körbe őrséggel, meg minden.

Az egyik dombtetőn van egy irgalmatlan nagy katedrális, ami réginek tűnik, de kábé 10-12 éve lett kész, tipikus grúz jelenség volt, hogy a benne található szőnyegeket ott mosta slaggal egy fickó a patent módon térkövesített területen mellette, aztán kirakta ezeket száradni a vaskos, kőből faragott korlátra, mert így a legegyszerűbb. Van egy sikló egy másik dombtetőre, ami elég modern, fent találunk egy vidámparkot, ahol még VR-szemüveges játék is van, de alapvetően elég kihalt volt az egész. Felültünk az óriáskerékre, van némi óriáskerék-múltam (ott gondoltam én is bele), ültem egy csomó ilyen szerkezeten a világ különböző pontjain mindenféle tudatosság nélkül, hát az tök biztos, hogy ez volt a legijesztőbb, rögtön azzal indult, hogy a kabin olyan ócska volt, hogy bemattultak az ablakok, aztán lássál ki, ha tudsz. Miközben ugyanennek a dombnak a tetején van egy óriási tévétorony, szép pénzt lehetne kaszálni a tetején egy étteremmel, de abba persze nem lehet bemenni.

Relatív sokat sétáltunk Tbilisziben, elég változatos az összkép, de az egészen biztos, hogy a grúz főváros épül. Mindenhol daruk, félbehagyott és még haladó építkezések, restaurált épületek, bulinegyed, föld alatti bazár, bolhapiac, turistás-kiülős éttermek, szökőkutak jellemzik, dimbes-dombos, van egy felduzzasztott folyó középen, tele van ajándékboltokkal, hajókkal, akad állatkert, korrekt botanikus kert vízeséssel, szóval egy napnyi látnivaló simán összejön, ráadásul remek szállásunk volt. Egy csak grúzul beszélő fickó házát béreltük ki a várfal tövében saját kerttel, ahol egyébként az ő kis családja (asszony + két gyerek) gránátalmát árultak a kerítésen át a turistáknak addig, amíg nem volt szállóvendégük. Ez azzal járt, hogy a kert végében éjjel-nappal zúgott két kiszuperált fridzsider, de eddigre már ezeket az abszurd dolgokat nem csak megszoktuk, hanem meg is szerettük. Érkezésünk alkalmára kaptunk egy üveg házi vörösbort (rettenetes volt), távozáskor pedig grúz kenyeret, ami kimondottan finom volt.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!