Szöul

A pénteki napot nyugisabbra vettük, hiszen másnap, szombaton, korán indultunk Szöulba, hogy a jól kiérdemelt hétvégét a fővárosban töltsük. Vonattal mentünk; interneten lefoglaltuk a jegyet, kinyomtattuk, bár a jegykezelő nem foglalkozott velünk, csak a koreai emberektől kérte a jegyet. Gond egy szál se, legalább nem kell activityzni. Szöulban a pályaudvar óriási volt. A pályaudvar környéke és kompletten az egész rész rendkívül modern volt, sehol egy szemét. Igaz, zsúfolt volt, de hát Dél-Korea fővárosának legnagyobb vonatpályaudvaráról van szó.

Persze nem vaktában indultunk el, kértünk nevezetességeket, mit érdemes megnézni, hova érdemes elmenni. A legelső ilyen helyszín a TV-torony lett volna, de oda sajnos nem jutottunk el, ennek okát csak később, egy járókelőtől tudtuk meg. Történt ugyanis, hogy leintettünk egy taxit, beültünk, mutattuk a tornyot, oda szeretnénk menni. Taxis magyaráz, integet, rázza a fejét, annyit értünk, hogy "bus, bus", majd int, hogy szálljunk ki. Oké, ha nem kell a pénz, megyünk mással. Taxi leint, szitu ismétlődik. Itt már sejtettünk valamit, úgyhogy megkérdeztük a taxist, hogy mi a helyzet. Persze angolul nem tudott, sebaj, taxiból ki, fiatal járókelőt leszólít, probléma magyaráz. Kiderült, hogy oda csak külön buszjárattal lehet feljutni, a pályaudvar erre meg erre, de arra is lehet menni, ilyen jegy, itt átszállni; a végén eldöntöttük, hogy nem is olyan érdekes az a torony.

Oda szeretnénk menni

Tehát TV-torony listáról kihúz, lássuk, mi a következő. Állítólag van egy nagy piac, ami akkora, amilyet még nem láttunk. Akkor hajrá, taxi leint, beül, piacot magyaráz, térképen mutat. Taxis szintén magyaráz, integet, mutatja az út másik oldalát.

Aztán szépen int, hogy szálljunk ki. Ez volt az a pillanat, amikor összenéztünk a kollégákkal, és elkezdtünk iszonyatosan nevetni. Megérkeztünk Szöulba, és már a harmadik taxis tessékel minket ki a kocsijából. Kicsit vicces, nem? Persze megint mi voltunk a hibásak, hiszen a keresett piac konkrétan 1 percre volt, az út másik oldalán. De hát ki érti a koreai térképet, ugye.

Minden, mi szem szájnak ingere

Ha az ember Koreában jár, kötelező megnéznie a koreai építményeket. Ezt a mondatot rengetegszer hallottuk, úgyhogy nekünk sem maradhatott ki a kötelező látnivalók csekkolása. Általánosságban elmondható, hogy ezek az épületek eleinte valóban érdekesek, szépek, élőben azért más, mint képen vagy a tévében. De sajnos egy idő után ismétlődnek, legalábbis személy szerint nem találtam izgalmasnak a sokadik ugyanolyan épületet, de lehet, hogy velem van a gond.

Szépnek szép, jól mutat a háttérben, jól néz ki egy bizonyos távolságból, és eleinte fantáziadúsnak gondolja az ember. De aztán az egész ismétlődik, ugyanazok az ívek, ugyanazok a színek, ugyanazok a formák. Szerintem ugyanez van Magyarországon is, hiába szép egy hagyományos, fekete gerendás, fehér falas, hagyományőrző ház, pár után megunja az ember. Vagy legalábbis én. Mindenesetre tájképnek tökéletes, mert valóban szép, ezt kár tagadni.

Két nap alatt sok helyre eljutottunk, láttunk rengeteg nevezetességet, ötletes és buta dolgokat, okos és felesleges találmányokat. De ez mindenhol létezik. Ami viszont szembetűnő volt a koreai emberekkel kapcsolatban, az a viselkedésük (a vészvillogós közlekedésüket most hagyjuk). Bárhova mentünk, bárki jött velünk szembe, akár a legeldugottabb kis utcában is, mindenki boldog volt.

Mindenki mindig mosolygott. Még a legszakadtabb ruhában járó öregember arcán is látszott az, hogy boldog. Sajnos ezt Magyarországon nem lehet látni. Itt majdnem mindenki lefelé néz az utcán. Koreában nem. Ott az emberek vidámak, köszönnek, együtt nevetnek velünk. És segítőkészek.

Bárkit leszólíthattunk, senki sem zavart el minket. Látták, hogy egymást fotózzuk, és odajöttek, elvették a telefont, és csináltak képeket rólunk. Utána mosolyogtak, köszöntek és mentek tovább. És ez mindennapos volt.

Be happy!

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!