Július 22.

Az alábbiakban egy 9 napos izlandi utazás élménybeszámolójának második részét olvashatjátok.

Az első rész: [link]
A teljes színes-szagos vágatlan szélesvásznú írásom: [link]

Az útról készült képek itt tekinthetők meg: [link]

A videó pedig itt:

Folytatom tehát a 6. nappal.

Július 22. A világ végére és még tovább

Miután reggel könnyes búcsút vettünk Nonni bácsitól, bepakoltunk a terepjáróba és útnak indultunk. Sokat gondolkodtam, hogy melyik napi program a leginkább kompatibilis a teljesen megpakolt autóval, és azt hiszem, végül is rossz döntést hoztam, de sebaj, így is megoldottuk. Ezen a napon ugyanis az F225 és az F210 utak közötti területeket jártuk be, szám nélküli utakon, tehát igazán hardcore terepen. Elsőként a Heklát, Izland leghíresebb-hírhedtebb vulkánját, a középkori legendák szerint a pokol kapuját vettük célba.

A felföldi sztráda F225-ről lekanyarodva hamar lényegesen gyengébb minőségű utakon kaptattunk tovább. A Hekla jó szokása, hogy ideje nagy részét felhőkbe bújva tölti, így felkocsikáztunk úgy 900 m magasságig, de egyértelmű volt, hogy nincs értelme tovább haladni, mert a felhőzónába behajtva 50 m-en túl semmit sem látunk. Így hát visszafordultunk és továbbmentünk a Raudaskal nevű kráter felé, ami a nevéhez illően sötétvörös színű. Innen egy idő után az egyik legnehezebben vezethető út következett, Dalakofinn „rancs” felé, meredek emelkedőkkel-lejtőkkel, igen egyenetlen úttal, mély vízmosásokkal, kövekkel.

Ezen a napon többször is szembesültünk azzal, hogy az utat még hó borítja, mindenhol volt alternatív kitérő: még rögösebb út, vagy csak úgy simán a semmin keresztül egy homokmezőn át. Előfordult, hogy csak pislogtunk, hogy akkor most hol is van az út? Nem akartuk megkockáztatni a havon való szánkázást, nem lehetett megállapítani, milyen vastag a hó, mennyire süpped be alattunk és mennyire lehet egyáltalán haladni rajta. Aztán egy fennsíkhoz értünk, ahol gyorsabban lehetett, a „két keréknyom a homokban” jellegű úton, itt viszont rengeteg vízmosás által keletkezett hepehupa miatt kellett lassítani.

Kitisztult az idő, előbújt a nap és végre megérkeztünk Dalakofinnhoz, ami egy házikó a semmi közepén. A tulaj pont kint ült a ház előtt és hangosan szólt a zene a miénkénél is nagyobb kerekű terepjárójából. Bizonyára meglepődött, hogy mi a francot keresünk ott, miért mentünk oda, de udvariasan köszöntem neki és elmondtam, hogy honnan jöttünk, megpihennénk itt pár percre és Hrafntinnusker felé tervezünk továbbmenni. „Meggondolnám azt” – volt a válasza, mivel elmondása szerint még több helyen havas az út. Az ő autója alkalmas rá, folytatta, de valószínűleg nemcsak a terepjárója combosabb, hanem jobban is vezet, mint én, így az obszidián hegyről lemondtunk, ez még a bakancslistámon marad.

Mivel az F225 mentén lévő Raudufoss volt a következő állomás, jött a B terv, és egy ideig ugyanazon az úton, ahonnan jöttünk, vissza kellett haladni. De előtte még megnéztünk egy közeli vízesést, aminek a kb. 25 m-es magassága ellenére még neve sincs, annyira eldugott helyen van. Itt találkoztunk két túrázóval, el nem tudtam képzelni, hogyan jutottak ide gyalogszerrel. Szóval visszafordultunk és ugyanazokat a hómezőket próbáltuk kikerülni, mint odafelé, csak éppen a másik oldalról. Az egyik helyen komolyan aggódtam, hogy a meredek lejtőn meg tudunk-e fordulni, mert persze nem vettem időben észre a hómező miatti kitérőt.

Aztán a Krakatindur hegy körüli úton mentünk tovább. Holtversenyben a délelőtti útszakasszal ez volt talán a legrögösebb út a 9 nap során, mély vízmosásokkal, szintkülönbségekkel, megspékelve patakokon áthajtással. Itt is előfordult párszor, hogy a többieknek ki kellett szállni, hogy minimális súllyal terhelve kelljen felkaptatni a terepjáróval az emelkedőkön. Ezek olyan szám nélküli utak, amiket tudtommal semmilyen szinten nem tartanak karban, de a térképeken jelölve vannak, és így természetesen legálisan lehet menni rajtuk – a jelölt utak elhagyása komoly vétségnek számít Izlandon. Így utólag visszagondolva nagy móka volt mindez, de akkor azért nem minden kihívásnak tudtam örülni.

Szerencsére gyönyörű időnk lett, túrázáshoz tökéletes, letettük az autót és elindultunk nyílegyenest a Raudufoss nevű vízeséshez, persze ahogy közeledtünk, kiderült, hogy egy pár patak, sziklaoldal és egyéb terepakadály miatt nem fél óra lesz a séta oda, de végül fárasztó kaptatás után felmásztunk a vörös vízesés oldalába. Itt még nem álltunk meg, nagyon nem.

Mindig is érdekelt, hogy honnan erednek a patakok, hát most utánajártunk, bár feltételezem, a páciensünk, a Raudfossakvisl elég egyedi eset. Megvolt a GPS koordinátája annak a helynek, ahol a föld alól előbukkan a patak, de erre már végképp semmi túraút nem volt, így magunknak kellett kitalálni, hogy hogyan jutunk el oda.

Patakokon ugráltunk át, völgyeket kerültünk meg, míg a vízeséstől számítva kb. 1 óra alatt megérkeztünk a forráshoz. Egészen fantasztikus látványt nyújtott az az üreg, lyuk, ahonnan felbukkant a víz és vörös medrében továbbfolyt. Mondtam a többieknek, hogy talán nem túlzok azzal, hogy aznap egyedül mi kerestük fel ezt a helyet, annyira kívül esik minden (épeszű) turista gondolkodásán.

Kitartott az izlandi hőség és napsütés, így elmentünk megint Landmannalaugarhoz az F225-ön, majd az elképzelhető legjobb időjárás mellett hajtottunk végig a szerintem egyik legszebb izlandi úton, az F208 Landmannalaugar és Eldgja közti szakaszán. Aztán Eldgja után, csak hogy ne bízzunk el nagyon magunkat, megint felhős, ködös idő lett, így érkeztünk meg a következő szállásunkra, a 123 lelket számláló gigapolisz, megyeszékhely Kirkjubaejarklaustur melletti Hörgsland tanyára.

A hatodik nap képei slideshow-ban (jobbra-balra nyilakkal lehet lépkedni): [link][link]

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!