Perak bevétele

Most egy olyan részét szeretném bemutatni Malajziának, mely témáját tekintve talán túlmutat az egyszerű látogatók satay, nasi ayam és a Perhentian-szigeteket övező tenger feletti örömködésén, és az Olvasó egy olyan oldalát ismerheti meg a délkelet-ázsiai országnak, melyről magyarul sem akad túl sok részlet.

A cél ezúttal Perak tartomány volt, azon belül is Ipoh, Kuala Kangsar, valamint Taiping városait látogattam meg, az egykori ónbányászatot bemutató forrásaimat pedig elsősorban a Kinta-folyó környéke szolgáltatta, beleérve az Ipoh városában található hakka klubházat, a Han Chit Pet Soo-t, illetve a Tanjung Tualang határában megőrzött 5-ös számú úszókotrót. Az ónos dolgok mellett persze Ipoh főbb nevezetességeit is megnéztem, vagy legalábbis tettem rá kísérletet, továbbá viszonylag jól beleástam magam a helyi étkezési, tömegközlekedési lehetőségekbe is.

Ipoh városháza, mely, a 1914 és 1916 között, a vele szemben található állomásépülethez hasonlóan, Arthur B. Hubback, brit kormányzati építész tervei alapján készült el.

Először így nézzük át a helyi, nagyobb látnivalókat, tudnivalókat, illetve, hogy hogyan is kerültem Ipoh városába.

2016-hoz hasonlóan ezúttal is Kuala Lumpur nagyobbik repterére érkeztem meg egy frissítőnek nem nevezhető, 6 órás repülést követően. A fővárosban tett, alig néhány percnyi tartózkodás tényleg nem túlzás, ugyanis a tervezett három napból végül gyakorlatilag csak másfelet töltöttem itt, melyet követően – ezúttal vasúton – gyakorlatilag azonnal indultam is Ipoh felé.

Ipoh állomás felvételi épülete.

Érkezésem előtt sokat én sem tudtam a városról, így különösebb elvárások nélkül vándoroltam át a vasútállomástól a szállásomig. Az utam során elém táruló városkép kezdetben a brit gyarmati (ld. előbbi két épület), majd inkább kínai oldalát mutatta, köszönhetően az óvárosban fennmaradt, gyakran sajnos eléggé lepusztult lakóházként és üzlethelyiségként is funkcionáló épületeknek. Nemzetiségeket tekintve alig láttam valakit, akit első ránézésre „malájnak” neveztem volna, hiszen az üzletek kapualjaiban többnyire nyilvánvalóan kínai vagy indiai származású emberek mértek végig. Gondoltam magamban, hogy ez már jó jel, legalább (ismét) lehet válogatni a különböző nemzetek konyhái között…

Az első és legkritikusabb feladat számomra mindig a tömegközlekedés felderítése, hiszen heteken át taxival, Uberrel, Grabbel utazni nem túl pénztárcabarát, noha a magyar ember számára hihetetlenül alacsony üzemanyagárak miatt pl. a belváros és a határban található Amanjaya buszpályaudvar közötti Grab is mindössze 20 ringgit (kb. 1700 forint, 12 km) volt. Városban sétálni, az abszolút belvároson kívül, sehol sem különösebben kényelmes, hiszen malajziai vidéki szokásoknak megfelelően nincs járda.

Utcakép Ipoh óvárosából.

Szerencsémre hamar felfedeztem a Perak Transit c. helyi Volánbuszt, mely az Ipoh vasútállomás mellett található Medan Kidd buszpályaudvar és a környező városok, pl. Kuala Kangsar, Batu Gajah, Gopeng stb. között üzemeltet járatokat.

Az érkezésemet követő első napokban kaptam is a lehetőségen, hogy meglátogassam a közeli Perak Tong barlangtemplomot, mely Batu Caves-szel ellentétben nem hindu, hanem egy buddhista létesítmény. A pályaudvarra kiérve egy közepesen lepattant délkelet-ázsiai közlekedési csomópont képe rajzolódott ki, meglepetésemre azonban gyakran vadiúj KingLong buszokkal megrakva. Jegyet (általában) felszálláskor kell váltani, régebbi buszokon azonban továbbra is a fedélzetre telepített, biomechatronikus jegyadagolónál fizethetjük meg a viteldíjat indulást követően.

A Perak Transit jegyadagoló munkatársa.

Érdekesség viszont, hogy nincsenek megállónevek, hanem csak több megállót összefoglaló zónák, melyek kiindulási állomástól való távolsága adja meg a viteldíj összegét. Perak Tong esetében nem volt gond, mert a „zóna” neve megegyezik a temploméval, ám későbbi útjaim során néha nem volt egyszerű kitalálni, hogy hol is kellene leszállnom a célom eléréséhez. (A később bemutatásra kerülő Tanjung Tualang 5. kotróhajó pl. a Batu 3,4,5 zónában található, de ezt is csak egy, utcán hallott félinformációnak köszönhetően sikerült megtudnom.)

A Perak Transit egy kevésbé bizalomgerjesztő járműve.

Nyilván, ha bizonytalanok vagyunk a személyzet vagy az utazóközönség a segítségünkre lehet, ám tömött buszon érdemes nem helyben kitalálni, hogy hova is mennénk. Közlekedési kártya, pl. a fővárosban is használt Touch ’n Go egyelőre még nem használható, úgyhogy nagyobb iskolás csoport érkezése esetén számítsunk valamivel hosszabb menetidőre.

A helyi buszos körülmények viszonylagos feltérképezését követően a Kuala Kangsarig közlekedő, 35-ös számú járattal jutottam el a kiszemelt templomom bejáratához.

Az Ipoh közelében található Perak Tong templom.

E barlangrendszert a Kínából elvándorolt Chong Sen Yee és felesége, Choong Chan Yoke fedezte fel 1926-ban. A peraki kormányzattól begyűjtött építési engedélyt követően Chong Sen Yee felelt a leendő templom terveinek létrehozásáért, míg felesége adománygyűjtésbe kezdett. A templom építése több mint 50 évig tartott, Sen Yee azonban 1980-ban meghalt, neje 1983-ban adományozta a templomot fiuk, Chong Yin Chat számára, aki további erőfeszítéseket tett a templom népszerűsítésére, így válhatott napjainkra az egyik legismertebb ipoh-i nevezetességgé.

A Perak Tong enteriőre.

A templomba érve egy 12 méter magas Buddha köszönti a látogatót, a mészkőbarlang falait pedig különböző festmények ékesítik. A templom előtt kialakított kertben – Batu Caves-hez hasonlóan – majmok tucatjaiban gyönyörködhetünk, amint azok a fák tetején ülve bontják szét kukákból elcsent szemeteszsákokat, és szórják szét azok tartalmát maguk alatt.

Szemétből csemegéző majom a Perak Tong templomnál.

Ha valaki azonban nagyon unja már a „kínai” jellegű templomokat, úgy az a környéken megtalálható néhány hindu templom szolgáltatásait is élvezheti, melyek közül a Kallumalai Arulmigu Subramaniyar például közvetlenül a Kinta-folyó mellett, egy sziklaszirt árnyékában található.

Az Ipoh-ban található Kallumalai Arulmigu Subramaniyar templom.

Viszonylag későn kerültem már Perak Tong felé, így a szirt tetején található kilátóhoz már nem jutottam fel, így elindultam visszafelé a városba. Szerencsére a buszmegállóban sem annak neve nem volt feltüntetve, sem menetrend nem volt kitéve, úgyhogy csak bizakodtam, hogy egyszer felém vetődik majd egy jármű. Érdemes azonban résen lenni, ti. a buszok itt csak akkor állnak meg, ha valaki le akar szállni, vagy a megállóban várakozó int egyet a sofőrnek, megelőzendő a megállók esőbeállóját közösségi térnek tekintő duriánozó, csacsogó, sz*ró egyedek miatti felesleges megállást.

Ipoh-ba visszaérve aztán élelem után kezdtem nézni, miután legnagyobb örömömre az első ATM-nél sikerült némi helyi pénzhez jutnom. Malajzia többi részéhez hasonlóan itt sem jelent akadályt az olcsó és meleg étel beszerzése, így kezdetnek a Gerbang Malam éjszakai piac felé vetődtem, ahol csirkés finomságokkal csillapítottam éhségem.

A Sultan Iskandar és Sultan Idris Shah utak között található éjszakai piac, ahol viperán kívül indiai, maláj és kínai ételeket is találhatunk.

Malajzia és a legtöbb délkelet-ázsiai ország előnyös étkezési szempontból, hiszen potom pénzekért lehet viszonylag tápláló ételekhez jutni, melyek többségét még a nyugati gyomor is befogadja. A legtöbb városhoz hasonlóan azonban itt is eltartott egy darabig, mire felfedeztem a legjobb csirkés rizst (nasi ayam vagy 雞飯 (jīfàn)) vagy lor mee-t (鹵麵 (lǔmiàn)), hiszen előbbit valamiért nagyon sokszor csontokkal, inakkal együtt tálalnak, a szeleteléshez használt, gyakran csorba húsbárd miatt a rizs közé keveredett opcionális csontszilánkokkal kísérve.

Csirkés rizs, avagy nasi ayam.

Mindemellett a hamburgerszerű oblong, tandoori csirke, satay és desszertként pl. apam balik is terítékre került, ez utóbbiból a környéken egy édeskukoricás-csokis változat dívik, mely még számomra is émelyítően édes. Egy normál adag csirkés rizs egyébként kb. 5 ringgit (kb. 350 forint), a lor mee szintén, az oblong, hús, tojás és sajt mennyiségétől függően 3-8 ringgit (kb. 210 – 560 forint), a csirke és marha satay darabonként 0,8 ringgittől (kb. 56 forint) indul, míg az apam balik 1-1,5 ringgit (70-100 forint).

Ennek tükrében a KFC 12+ ringgites menüi, vagy a még drágább Pizza Hut már nem is tűnt annyira vonzónak, az időközben szerzett kínai nyelvtudásomnak köszönhetően pedig magabiztosabban boldogultam a kínai étlapokkal is.

Ez már nem tudom, mi volt, de jól nézett ki.

Ipoh-on kívül először Kuala Kangsarban jártam, melyet a már említett 35-ös számú buszjárattal értem el. Fontolóra vettem a vonatot is, ám a szegényes menetrend, illetve a Kuala Kangsarban félreeső vasútállomás okán maradtam a busznál.

A Perak és a Kangsar-folyók találkozásánál fekvő „királyi város” hivatalosan a peraki szultán székhelye is egyben, így városszerte találkozhatunk impozáns uralkodói épületekkel, mecsetekkel. Ezek többsége a belvárostól távolabb eső területeken, gyakorlatilag egy gócban a Perak-folyó mentén találhatóak, így én is errefelé vettem utam. Első megállóm az uralkodó család tagjait (és azok vagyonát, kitüntetéseit stb.) bemutató Sultan Azlan Shah Galéria volt, ahol bánatomra nem lehetett fotózni, pedig a szekrény méretű, egyszerre több tucat karórát tárolni képes órafelhúzó, vagy az Akihito japán császár által adományozott „Grand Cordon of the Supreme Order of the Chrysanthemum” (bocsássák meg nekem olvasóim, nem mertem lefordítani magyarra) érdemrend nagykeresztje különösen jól mutat. A szultánokról egyébként az átlagembernek (illetve mostanáig nekem is) legfeljebb a török hódoltság juthat eszébe, pedig Malajziában ez egy ma is létező tisztség, így pl. Perak 35. szultánja (kormányzója) Sultan Nazrin Muizzuddin Shah ibni Almarhum Sultan Azlan Muhibbuddin Shah Al-Maghfur-Lah egyben a jelenlegi „helyettes Yang di-Pertuan Agong”, vagyis helyettes államfő.

A Kuala Kangsarban található Sultan Azlan Shah Galéria épülete. A Google Térkép szerint a kiállítás azóta bezárt, úgyhogy mázli, hogy épp jókor jártam arra.

A golfütő és Rolex gyűjteménytől megszédülve távoztam a közeli Ubudiah-mecset felé, mely az egyik legszebb vallási épület Malajziában. E mecset megépítésének gondolata Idris Murshidul Azzam Shah I Ibni Almarhum Raja Bendahara Alang Iskandar Teja, Perak 28. szultánjának fejéből pattant ki, midőn Port Dickson városában betegségtől szenvedett.

Felépülését követően a szultán utasította alárendeltjeit egy Kuala Kangsar-i mecset terveinek megalkotására, míg az építészgárda élére a már korábban megismert Arthur Hubback került. Az építkezés 1913. szeptemberében, némi késéssel indult, köszönhetően annak, hogy az Olaszországból érkező márvány egy részét két, a helyszínen egymásra támadó elefánt megrongálta. Az épület végül 1917-re készült el, a szultán azonban már nem láthatta meg a vágyának megvalósulását, hiszen hosszú betegség után 1916-ban elhunyt.

Az Ubudiah-mecset. Az „ubudiah” jelentése: Alávetni magunkat Allah, a mindenható akaratának.

A mecseteken felül egyébként idén is sikerült „mélyebb” kapcsolatot kialakítanom az iszlámmal, hiszen az Eid al-Fitr, vagyis a ramadán végi, böjt megtörésének ünnepe is ipoh-i tartózkodásom alatt volt, így lehetőségem volt csatlakozni az ebből az alkalomból rendezett ingyenes lakomához, melyet azonban az iszonyú tömegből és az ételek változó minőségéből kifolyólag valószínűleg hanyagolni fogok a jövőben.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!