A léptetőmotoros megoldásról

Nos, tehát, a fejeket kétféle módszerrel pozicionálhatjuk a megfelelő adatsávok fölé: régebben léptetőmotorral oldották meg, ma pedig az ún. hangtekercses megoldást használják. Ez utóbbiról majd a 4096-osoknál fogok írni, beszélgessünk kicsit a léptetőmotorról.

A floppy meghajtókból jött a technika (az első merevlemezek tulajdonképp elburjánzott fix floppy meghajtókként tekinthetőek).

A léptetőmotor több tekercsből áll, és legfőbb tulajdonsága, hogy pont fordítva működik, mint egy normális motor: ha áramot kap, akkor nem forogni kezd, hanem áll, azaz pontosan tart egy pozíciót. Ha mégis forognia kéne, akkor a tekercsek vezérlésével "arrébb léptethetjük".

A HDD induláskor megkeresi a nulladik sávot. Kezdetben ez optikai úton történt, azaz volt egy kis infra LED, amit folyamatosan szemmel tartott egy vele szemben csücsülő fotodióda. A léptetőmotor tengelyén egy karocska is forgott, ami pontosan 0. sávhoz érve eltakarta a LED fényét, innen tudta az elektronika, mennyi az annyi.

Ettől eltekintve a merevlemezünk "buta", lila fogalma sincs, valójában hol áll a feje.
Valójában ennek az egyetlen sávnak a helyét tudja biztosra venni az egész működése során, a többit csak "találgatja". Erre találták ki a hangtekercses változatot, ami már tudja, mit csinál, de maradjunk most a primitívebbnél.

Szóval az optikai érzékelőt sötétbe kell zárni, ugyanis ha kívülről jut fény a fotodiódába (például az asztali lámpánkból), akkor hiába integet a kar, a kalibrálás sikertelenül zárul, a lemez leáll hibával. Jellemzően a Miniscribe meghajtói voltak érzékenyek erre, mert ott viszonylag kívül helyezkedik el az érzékelő. Tulajdonképpen a meghajtót házból kiszerelve, és a szereléshez megvilágítva már hibázik is, sokszor félrevezetve a tapasztalatlan műszerészt.

Na de, a 0. sávra állás azért is nagyon fontos, mert valójában a léptetőmotor sohasem fogja tudni megmondani az elektronikának, hanyadik sávon is járunk, így hiába kérjük tőle a pl 162-iket, ő nem tudja, most akkor jobbra-e vagy balra. Azonban, ha a vezérlés megtalálja a 0. sávot, akkor már tudja: onnan 162-t léptetek befelé, és helyben vagyunk. Persze a következő pozíciót már ehhez képest matekozza ki, és így is tesz a továbbiakban egészen a kikapcsolásig.

Viszont a 251-es, illetve testvérei (pl a legendás ST-225) nem kaptak ilyen optikai érzékelőt. De mégis honnan a pékből tudja akkor, honnan induljon el?

A válasz pedig a nyers erő: kalibrálás végén izomból kilépteti a fejet annyira, mintha jóval "minuszba", a 0. sáv mögé akarna menni, tehát biztosra megy. Itt persze van egy ütköző, ami nem engedi tovább mozogni, de az eredmény megvan, a helyes cilinder fölött hajózunk.

A fenti csavar képviseli ezt a bizonyos ütközőt. Ezt beljebb csavarva fizikailag átdefiniáltam a lemez kezdetét a hibátlan rész fölé. Persze ennyivel kevesebb helyet tudunk majd munkába fogni, de figyelembe véve a tényt, hogy hibás 0. sáv esetén a lemez egyáltalán nem formázható, ez jó csere. A 0. sávot optikai úton érzékelő meghajtókon ez a művelet komolyabb szétszerelés nélkül is elvégezhető, ott nem ütközőt csavargatunk, hanem az infrakaput tologatjuk beljebb.
Ezen művelet után természetesen újra kell mélyformázni, az összes adat elvesztésének terhe mellett.

Apropó, mélyformázás! Ez nem a jól ismert DOS format parancsot takarja. Ez a kezdeti formázás alakítja ki a blokkok helyét a lemezen. Ennek során leteszteljük az adatfelületet, a hibás részeket pedig kizárjuk. Ha elég alaposak vagyunk, ez a teszt akár 6-8 órába is beletelhet, persze meg lehet úszni pár perc alatt is.
A gyár már a boltok polcaira kerülés előtt elvégzi az ellenőrzést, és a talált hibás részeket akkurátusan felcímkézi a lemez tetejére/oldalára, hogy a kedves user is láthassa. Persze a nagyon hibásakat azért nem adják el, de az eladott darabokban több-kevesebb beteg folt elő szokott fordulni a gyártási szórás miatt. A 0. sáv azért természetesen gyárilag garantáltan hibamentes.

Ez a fenti kis táblázat pont a formázás esetén jön jól, ugyanis lehet, hogy otthon nem találnánk a hibásnak jelölt részeket betegnek, de ez utóbb azért általában kibukik, csak akkor már persze sokszor adatvesztéssel. A procedúra részeként azonban ezek a részeket fixen kizárhatjuk, így nem lesz gond velük a későbbiekben.

A szektorhibára felhívó kézirat nem tőlem származik, mindazonáltal a leradírozott részre azért kíváncsi lennék.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!