Mert még volt valamennyi reményünk benne, hogy talán esetleg ez javít valamin, hogy értékeli a gesztust, hogy valamennyire majd viselkedik feleségemmel.

Utólag belegondolva utópia volt, nincs rá értelmes mentségem nekem sem.

Tudod van az az állapot, amikor nem akarja az ember igazából elfogadni, hogy egyfolytában ömlik a szar a pofájába, mert van valami reményfonál, hogy lehet javítani az egészen. Azt sosem reméltem, hogy egy romantikus naplementébe sétálós idill lesz feleségem és anyám között. De abban reménykedtem, hogy esetleg egy jobb bugyrába kerülhetünk a pokolnak. Naív voltam.

Én magamtól nem mentem volna, asszony forszírozta, hogy próbáljuk meg, hátha segít. Lehet erősebben kellett volna érveljek. Nem tudom. Már mindegy.