Ez egy nagyon tipikus embertípus, enyém is hasonló, aztán egyszer bevillant a talán megfejtés. Ők a Kádár korszak termékei, amikor egy extrém megfeleléskényszer ült rá a tudatukra, és félelem. Fontosabb, hogy mit fognak szólni a bárkik, mint hogy mit gondolnak azok, akik a családod. A legfontosabb, hogy a ház utcafrontja rendben legyen. A hátulján vakolat sem kell. Fontosabb az utca embere, mint te. Mert tőled nem kell félni, de mindenki más gyanús. Soha nem kaptam palacsintát csak úgy, kár belém. A környék többi gyereke, kollégái, kollégák gyerekei, na az más. Ugyanez a minta más helyzetbe vetítve: Az egy szem fia esküvője pont akkor van, amikor a pasijának a névnapja, és azért az esküvőért ráadásul Erdélybe le kéne autózni. A többit kitalálhatod.

Aztán mióta érteni vélem, miért kezeli úgy a dolgokat, ahogy, azóta más szemmel nézem. Nem gonosz, nem gyűlöl, csak a komplett gyerekkorát és fiatal felnőttkorát egy traumatizáló rendszerben élte le, és ennyi maradt a személyiségéből. Annyit tudok tenni, hogy megpróbálom nem ennyire szarul csinálni a saját gyerekeimmel az életet, aztán valami csak lesz belőle. Végülis mi is felnőttünk.