Nem feltétlen. Én egyszer buszon lettem rosszul, látszódott rajtam hogy nem vagyok jól, mégsem segített már senki csak akkor mikor eszméletem vesztettem
Egyébként meg Feldmár Andrástól egy kis idézet:

''Elmondtam már azt a felfedezésemet, hogy akiket abortálni akar az anyjuk, azok később öngyilkosok akarnak lenni? Mikor Angliában dolgoztam, akkor egymás után négy fiatal – két férfi, két nő – jött hozzám analízisbe. Mind a négyen rendszeresen próbálkoztak azzal, hogy megöljék magukat, de sohasem sikerült nekik. Rendszeres alatt azt értem, hogy minden évben legalább egyszer próbálkoztak öngyilkossággal, az egyik például már tízszer, a másik hatszor, négyszer, ötször, valahogy így. Mikor megkérdeztem, hogy pontosan mikor voltak az öngyilkossági kísérleteik, az derült ki, hogy mindig ugyanabban a hónapban. Ciklikus depressziójuk volt. Az egyiknél, aki mindig márciusban próbálta megölni magát, már úgy január táján elkezdődött a depresszió, márciusban már nagyon mélyen volt, s akkor öngyilkos lett, Valaki megmentette vagy más miatt nem sikerült a kísérlet, akkor egy kicsit jobban érezte magát, s aztán januárban megint depressziós lett, és márciusban újra öngyilkosságot kísérelt meg. Valami az sugallta nekem, nézzem meg, hogy például ebben az esetben a március hol van a születésnapjukhoz viszonyítva. Azt találtam, hogy az a hónap, amikor leginkább öngyilkosok akartak lenni, a születésnapjuk utáni első három hónapban, azaz az első trimeszterben van. Aki márciusban akart öngyilkos lenni, az januárban fogamzott meg. Ekkor arra gondoltam, hogy ha egy nő abortálni akarja a gyerekét, akkor azt a harmadik hónapban próbálja meg. A negyedik hónapban már túl késő, a másodikban még gondolkozik. Az anyjuk megpróbálta abortálni őket, de az valahogy nem sikerült, a gyerek ezt megérezte, s most ismétli meg ezt a traumát. Tulajdonképpen egy szívességet akar tenni az anyjának mivel annakidején az anyjának nem sikerült őt megölnie, de az ismétlésben az is benne van, hogy neki sem sikerül. Egyszer mind a négy pácienst megkértem, hogy azonos napon küldjék be hozzám az anyjukat. Mind a négy anyát megkérdeztem, csak úgy, minden bevezetés nélkül, hogy az első trimeszterben próbálták-e elvetélni a gyereket. Mind a négy elképedve nézett rám – mindegyik nagyon hasonló volt – hogy honnan tudom, és elkezdtek sírni, némelyik sokáig. Közülük ket fen az életben senkinek sem mondták el addig a pillanatig, amikor én ezt meg nem kérdeztem Utána azt mondtam, hogy akkor mondják el ugyanezt a gyerekeik előtt. Mondják meg a gyereküknek, hogy ez történt. A gyerek meg fogja érteni, mondják el a körülményeket, hogy miért tették, ezt nem szabad titokban tartani. A következő órán a gyerek és az anyja jött be együtt – én ott voltam – az anya pedig bevallotta a gyereknek az abortuszkísérletét. Ez sok sírás-rívást és dühöt váltott ki de minden alkalommal, már a harmadik-negyedik órán az anya és a gyerek meg tudták ölelni egymást, s nagyon szomorúak voltak egymás élete miatt. Tudomásom szerint attól fogva soha egyikük sem próbált öngyilkosságot elkövetni. Az egyikkőjüktől minden évben kapok – azt hiszem, márciusban – egy levelezőlapot, amelyben megírja, hogy „az öngyilkosság helyett most inkább neked írom ezt a lapot”. Tehát az impulzus, ami arra készteti, hogy még egyszer elkövesse, ott van, de mivel érti, hogy ez valójában egy emlékezés, nem teszi meg. Ebből is látszik, hogy amikor összekeverjük a tudatállapotainkat, akkor nagyon bolondok vagyunk, hiszen ebben az esetben az volt a gyógyító, hogy a gyerekek rájöttek: a depresszió, s az a késztetés, hogy megöljék magukat, nem az övéké, nem egy érzelemről van szó, hanem emlékezésről. Emlékeztek arra, hogy az anyjuk milyen depressziós volt, s az anyjuk akarta őket megölni. Ahogy mondtam is, a fogamzástól, a kilencedik hónap végéig egynek érezzük magunkat az anyánkkal, tehát ha az anyám akar megölni engem, akkor én akarom megölni magam. Ez alapján teljesen érthető, hogy ez hogy alakul ki.''

Elég szomorú, hogy ennyire nem törődsz egy emberrel.
Azért mert alkoholista, attól még ember. Nem kell hogy istápoljad.
De az a minimum hogy megkérdezem mi a baja, ha nem válaszol akkor megnézem veszi-e a levegőt... Nagyon nagy teher lehet számodra egy telefon a mentőknek....
Talán hallottál már a cukorbetegségről. Lehet hogy valaki nincs túl jól öltözve, de nem alkoholista, hanem cukorbeteg. De a lehelete alapján alkoholistának tűnik.
Talán családja is van, aki hazavárja....
Undorító hogy némelyik ember mennyire közömbös a többi emberrel szemben...

Ajánlom mindenkinek, akit érdekel ez a téma, hogy olvassa el : Émile Durkheim - Az öngyilkosság c. munkáját. Olvasmányos, érdekes.

Rosszul vetted ki a szavaim. Igen is toleráns vagyok, csak vannak helyzetek, amiket már nem lehet bírni. Pl aki be van lőve, és éppen halálán van, még lehet, hogy annak is segítenék, bár már lehet, hogy meggondolnám. Igazából azért vagyok ilyen, mert vannak azok az emberek, akik direkt teszik tönkre az életük. És nem zavarna, ha én és embertársaim nem lennének veszélyben miattuk.
Aki akkora f@sz, hogy kib@sszon saját magával, ám legyen, tegye meg, de takarodjon el a normális társadalom csendben folydogáló patakjától. Így is elég nehéz az élet.

[Szerkesztve]

...''de takarodjon el a normális társadalom csendben folydogáló patakjától. Így is elég nehéz az élet.''

Lehet, hogy pont ezért teszi, mert ezt mások is éreztetik vele.

NEM NEM NEM!!!
A sorrend fontos.
Nem eltakarodni, és mittoménmiket csinálni.

A lényeg az. Vannak azok a bizonyos emberkék, akiknek mindenük megvan. Család, haverok, barátok, pénz, miegymás. És semmi oka nem lenne rá, hogy elkezdje önpusztító folyamatát, de megteszi, veszélybesodorva másokat is, mondvacsinált indokokkal. Na az ilyenek takarodjanak a francba. Nem siránkozni kell, meg nyavalyogni, meg ilyenek. Új életet kezdeni. Pl a hajléktalanoknak sem piálniuk kéne...
Igenis vannak lehetőségeik. Pl.: szociális munkák, mint utcaseprés, miegymás
És megprobálni, még ha kicsi is rá az esély. De ha valaki igazán akar dolgozni, az tud is munkát szerezni. Pár üveg sör árából kijön egy uj póló. És a többi.

Bár kétségkívül a tarhálás jövedelmező iparág. Egyik reggel nyáron, szegeden volt szabad 40 percem, és unatkoztam, meg cigim se volt. Hát gondoltam, mi lenne ha kiprobálnám. A szöveg egyszerű. ''Hello. Tegnap nagy buli volt, és elbuliztam az összes pénzemet, így nem tudok hazamenni. Ki tudnál segíteni pár forintal?''
A mérleg: Két száll cigi + 650 HUF kemény fél óra alatt...

Jó, a magatehetetlen emberekhez idáig mindig hivtam mentőket.
Sőtt.
Egyszer a mars téren egy tag feküdt a saját hányásában. Igaz, nem nyultam hozzá, de mivel van mobilom, megtettem, ami alapszinten elvárható. Bár ez is inkább a haverjai dolga lett volna, akik otthagyták megrohadni.

Az öngyilkosság sajnos adott élethelyzetben jó megoldásnak tűnhet... Amolyan kiszállok az egészből érzés. Csak arra nem gondol egy öngyilkos (hiszen beszűkült tudatállapotban követi el végzetes tettét), hogy kiszállni ugyan kiszállhat, de vissza már nem.

Lehet nem is akar visszaszállni.

miért gondolod hogy nem gondol erre? és hova szállna vissza? mi van ha nincs hova? és miért akarna visszaszálni?

De mit ér el az egésszel? Én pl még csak gondolni sem TUDOK az öngyilkosságra ugy, hogy én tenném meg. Ha valami bajom van, majd megoldom segítséggel. Hál az égnek van kihez fordulnom. Bár az is igaz, nem mindenkinekj van, és nem is az összesnek a saját hibájából nincs senkije.

Mert van segítséged.
Meg optimista vagy.
Fogjátok már fel, hogy nem mindenkinek olyan happy az élet, nem egy olyan ember él pl. aki állandóan azt hiszi üldözik, vagy akinek minden nap egy újabb szenvedés..(És doki is csak ideiglenesen tud segíteni...)

ÁÁÁ midnegy ilyen embernek kár magyarázni..
Aki mennyország benn/kinn tudatállapotban van, az általában nem emlékszik arra , hogy milyen a nincs kiút(no exit) tudatállapot.

[Szerkesztve]

Nem minden öngyilkos helyzete reménytelen, amikor végez magával. Adott esetben csak ő érzi annak. Tehát lehetne találni más, nem végletes megoldást is.

Részben igazad van. Nekem is meggyőződéem hogy léteznek olyan emberek akik arra vannak ''programozva'' hogy mindent szarrá változtassanak maguk körül, és ezek az emberek soha nem is fognak már visszatérni a normális társadalomba. Tegyük fel hogy az állam ad neki lakást, állás stb, ők néhány hét/hónap/év után ugyanúgy visszakerülmémek az utcára, mert számukra az utcán fetrengeni még mindíg jobb, kényelmesebb mint dolgozni, a megélhetésért ''küzdeni''...
Régebben valamelyik TVcsatornán pont egy hajléktalanokkal foglalkozó szociológus szájából hallottam hogy a hajléktalanok jó része nem akar változtatni állapotán.
De abban nem értek egyet veled hogy nem érdemelnek semmi sajnálatot...

Nem az a lényeg, hogy lehet-e megoldást találni, hanem az, hogy mint mondtad: ő érzi reménytelennek.

addig jó míg gondolni e tudsz rá. ez a természetes, és ez annak a jele hogy nem kerültél még kilátástalan helyzetrbe. az ember mindenre úgy gondol hogy az átmeneti, különösen a rossz dolgokra. fáj a fejem? szar, de majd elmúlik. eltört a kezem? szar de majd öszeforr. kirúgtak az állásomból? szar, de majd lesz másik (legalábis ha nem multál el 50 éves). amíg bele nem fut az ember nem tudja elképzelni,milyen mikor valami nem műlik el, megváltoztatatalan. Persze ez nem kell hogy öngyilkossághoz vezessen, ez függ attól is menyire teszi ez az életet elviselhetetlenné, és az esetleges csekély remény megéri e válalni az elviselhetetlent.