Az udvariassági körökkel csak a hülyeségét/pofátlanságát segíted elő: megszokta, hogy a normák mögé bújva és azokat persze elvárva, betartatva játszhatja a kis játékait, illetve kiélheti magát. Az ilyen nagyon is jól tudja, hogy mit csinál, egészen addig, amíg olyannyira természetessé nem válik számára, hogy már nem tudja. Akkor aztán megkövül benne és haláláig a személyisége szerves része, rosszabb esetben annak sorvezetője lesz az említett motívum. Megfigyelhető még a 0% vs. 100% effekt, amit a WWW3-mal példáztál, igen jól. A legfőbb gond talán az, hogy a kiegyenlítettséget nem ismeri. Ő oszthat, de ő érinthetetlennek kell, hogy maradjon. Az egóvédés mindent legitimmé tesz: letagadás, hazugság, félremagyarázás, vissza száll a fejedre, bármit mondasz, pattint lefele mindent. Védekezési reakcióként indult valamikor, pár cseppel, az idők során meg komplett cseppkőbarlangot növeszt és elvárja, hogy mások ezt elviseljék, sőt, még tapsoljanak is hozzá. Mivel egyre kevésbé kerül elfogadásra a műsora, egyre jobban elmagányosodik, egyre jobban ráerősít, hogy visszajelzést kapjon önmagáról, létezéséről - ördögi kör. A szidás egyenpotenciálra kerül a dícsérettel, idővel egyedüli kulcsként marad meg ez a viselkedés a külvilággal való érintkezéshez. A tanári lét kiválóan eltakarja az ilyet, belesimul az én, a közlő/megmondó/parancskiosztó/elváró identitás síkjába, így magán nem érzékeli, ha van esetleg gaz ellenreakció vagy kifogásolás ezzel kapcsolatban, olyankor mindenkor a másik a szar, a következmény/a másik az eredő, ő benne sem volt semmilyen szituban, nem oka vagy megkeltője semminek.