A fejlődés/változás szükségszerűsége vitathatatlan. Azt, hogy ez bekövetkezett-e, részint a kritika, részint a rajongók határozzák meg. Én abban a tekintetben valóban konzervatív vagyok, hogy sokszor ragaszkodom az eredeti, vagy menet közben megszokott előadóhoz. Ezt nálam a Rainbowban Dio jelentette. Vagy vegyünk egy másik példát: Malmsteen. Első két lemezének énekese Jeff Scott Sotto. (Ha jól emlékszem a névre.) Kellően exhibicionista mozgású és igencsak tág torkú énekes. Aztán jött picit Rob Haldolf, majd Joe Lynn Turner (ex Rainbow), aztán olyan énekesek, akiket nem jegyzek. Egyik sem nyújtja azt a zenei élményt, mint Sotto. A kísérő zenészei ... hát, a G3 denveri turnéján látott doboson kívül, szerintem meg sem közelítik a Johansson fivéreket, a dobost és a billentyűst. A dupla koncert albumán az énekes angol kiejtése - még nekem is feltűnik - iszonyatos. Még selypít is. (á sí dö lájt tunájt, flesing tu dö skáj...) Sottóra visszaemlékezve, egy csapás. Malmsteen mester is a 4. lemez után belegabalyodott az 1 sec alatt minél több trillát csapdájába .... de azért még Malmsteen, és pont a denveri koncerten Satriánival és Steve Vai-jel megmutatta, ő a Mester. Ehhez az kellett, hogy kellő időben és kellő intenzitással essen bele a húrokba, ne legyen a dallamból szinte fizikaila fájó jubjubjubjubjubjub...
De vegyük a Sabbathot. Sokaknak - nekem is - az igazi Black Sabbath az, amikor Ozzy kornyált. De azért akadt néhány lemezük, ami pont az énekesváltás miatt gyökeresen más stílust jelentett, mint pl. Dioval a Heaven and Hell; Glenn Hughes-zal a Seventh Star. A kakukktojás Tony Martin (?), aki stúdió felvételen igencsak b@szta a fal alját - Haeadless Cross, TYr - viszont élőben huszadrangú énekes volt. Egyszerűen nem tudott koncerten énekelni.
Ezeket a Sabbath lemezeket is szerettem, de ezek mind-mind már másak voltak, nem az Ozzy féle megszokott, megszeretett Sabbath hang.
Végezetül vegyük az Iron Maident. Egyértelmű, hogy Blaze Baylei-ben azt a bátorságot lehet leginkább értékelni, hogy fel merte vállalni Dickinson után az éneklést. Annál is inkább, mert az igazi Maiden rajongók ölni tudnának Dickinsonért.
Mégis, akad 1-2 kivétel a repertoárban, amihez visszahívnám a mackósabb mozgású, de szuggesztívebb, kissé dúlt tekintetű Bayleit. Az Afraid shot to strangerst hiába adja elő Dickinsonnál fakóbb hangon; de a megjelenése, mozgása szuggesztívebb, rám jobban hat, mint az ex olimpikon párbajtőrözős, akrobatikus mozgású Dickinson. És ezért nem szeretném Dickinsonnal jobban a Lord of the flies-t, vagy a Futurealt. Ugyanakkor nem szeretném pl. a Wickers mant, vagy a Blood brotherset Bayleivel....