A SOMA valahol félúton van. Nem olyan elmebeteg bújkálás, mint az Outlast, hanem sokkal lazább, ha figyelsz a szörnyek szabályaira (ami elhangzik, és sulykol is picit), nem jelentenek problémát, legalábbis nem volt akkora félelem-faktor, mint az Outlastban . . . és nincsenek is mindenhol, azt hiszem, minden második szakaszban van 1-1 (gondolom, unalomcsökkentés miatt) de az atmoszféra, a történet, ami ebben a játékban van, eszméletlen.Javaslom, hogy próbáld meg még egyszer, mert már van benne "safe mode", ahol a szörnyek benn vannak, de nem támadnak (nem ölnek meg), ami könnyebbé teszi (az egész történetben 1-2 rész van, amikor az igazán idegölő kerülgetést megoldja). Meg is lehet nézni őket, végigvittem így is, hogy tényleg bejárhassak mindent (összesen vagy 3x nyomtam végig, nekem ez az etalon a mostani évekből), talán jobban állt a szőr a hátamon némelyiktől, mint normál módban De ízlések és pofonok.

Az Ethan Carterrel lehet, hogy teszek még egy próbát. Néha elkapja az embert a hangulat, néha nem, és olyankor nem jön be. A Rapture szerintem gyönyörű, bár a végétől picit húztam a szám én is, mert bár kielégítő volt, de tőlem annyira idegen az az üzenet, amit sugall, a morális konklúzió, hogy csak na. De hogy gyönyörű befejezés volt, az biztos. Eszméletlen az a játék.

Jah, és a Solus Project is jó.

Van egy pár a listámon, ami érdekel: az emíltett The Station, Narcosis, Kholat (a Djatlov-incidens miatt, ami a konteóblogon érdemes elolvasni), Kona, Virginia, Dear Esther, Serena. Van, ami hosszabb, van, ami rövidebb.

Így végigolvasva a címeket (és tudva, hogy mind kb. rétegdolog, és hány van belőlük, és a legtöbbje aránylag új) a "haldokló single fps műfajjal" kapcsolatban a South Park őserdős része jut eszembe, amikor a kígyó (aki a tanárnő szerint jobban fél a gyerekektől, mint ők tőle) megeszi az idegenvezetőt, és Cartman benyögi: na ezt jól megijesztettük

[ Szerkesztve ]