Nekem faterom volt az az igazi fillérbaszó, akinek a közeléből menekülne az ember, de esetemben erre várni kellett majd két évtizedet. Nem emlékszem olyanra, hogy a rendszerváltás óta bármikor a magyar átlag duplájánál kevesebbet keresett volna, ráadásul mindezt rendes szabályos munkaszerződéssel, így nagyon izgulnia se kellett, hogy épp nem lesz boríték, minimálbérből számolják a táppénzt stb...
Mondjuk azt, hogy bár gazdagok sosem voltunk, de még a veszélye sem állt fenn igazán, hogy anyagi gondjaink legyenek. Ennek ellenére, ha az ember - a saját gyerekei vagy épp anyám (élete párja ugye ) - felvetette, hogy meg kéne fontolni egy-egy dolog megvételét, rögtön az első kérdése volt, hogy "Minek az neked?". Ha ezen túllendült az ember, és megfelelően felépített érvrendszerrel sikerült meggyőzni, hogy mondjuk ha már vízilabdázunk, akkor kéne egy labda, vagy esetleg a kerékpárversenyző fiának kéne egy kerékpár, akkor biztosan talált megoldást arra, hogy egy 10 egységnyi pénzért árult jó helyett vegyen egy 9 egységért árult szart. Egy labdát ami kicsúszik a kézből, egy biciklit, amivel utoljára 1970-ben volt versenyképes az ember, a 26 000 forintért árult zenélő, minden játékot lejátszó jackdugós Sonny Ericsson helyett egy 23 000-es valamit ami ezt pont nem tudta. Aztán ha az ember méltatlankodott, hogy kéne egy olyan ami jó, akkor megkapta, hogy minek az, azt se használod ami van. Persze, hogy nem mert nem mert vacak. Alkalmatlan arra amire vette az ember.
Persze lehetne mondani, hogy azért spórolt a családon, mert neki kell kurvákra és kokainra, de magával szemben is pont ugyanilyen fukar. Ha valami étel lejárt de még csak kívülről penészedik, körbevágja és megeszi a közepét, a tartós fogyasztási cikkei felén még rajta van a Союз Советских Социалистических Республик rövidítése... a maradék meg NDK-s. Ha újat vesz - elvégre ledes zseblámpát még nem gyártottak a varsói szerződés országai - akkor szigorúan kínai. A ruhái is szigorúan kínaiak, esetleg öcsémtől átveszi azokat, amik rá már nem jók, mert összementek a mosásban. Az autói is mindig olyanok voltak, amiket folyton szerelni kellett, mert egy új, vagy pár éves használt, az persze drága, de az nem drága, hogy alkatrészenként kell újáépíteni az elöregedő koreai vackot.
Mindent magának javít, (vagy legalábbis elteszi oda, ahol azok a dolgok vannak, amiket meg akar magának javítani), közben nem veszi észre hogy jól kereső emberként megérné inkább a saját munkáját végeznie és megfizetni valami szakembert, hogy megcsinálja a dolgait.
Mondogatom neki azt is egy ideje, hogy ha kifizetet egy taliga pénzt egy síútra, akkor talán megérné valami minőségi felszerelést venni, hogy élvezze is a sielést, de nem. Minek vegyek, hát van mindenem. És tényleg van. Tavalyelőttig egy cseszlovák léccel és egy keletnémet cipőben járt, azóta mindkettő megadta magát, így idén valami 20 éves örökölt léccel, meg az én négy számmal nagyobb cipőmben ment, amit én már lecseréltem, mert úgy is rossz volt, hogy egyébként méretben passzolt. Tényleg minek lecserélni. Pedig az erőnléte megvolna hozzá még nyugdíj előtt is, hogy szanaszét csússza a hegyet, de inkább töketlenkedik a vackaival, közben meg kárba vész a hetijegy.
Egyébként remek ember, de valahogy így sikerült felnevelődnie, aztán már idősebben nehéz levetni ezeket a megszokásokat. Mikor elkezdtem a saját életem élni, persze gondoltam, hogy én majd akkor nem leszek fillérbaszó, de az se jó, ha az ember teljesen átesik a túloldalra. Annyira nem leszek sosem gazdag, hogy mindent megengedhessek magamnak, ezért sok helyen spórolni kell, de azért nem lehet úgy élni az életet, hogy mindenhol a 3 forint megtakarítást nézem, közben elbaszom a szabadidőmet, a szórakozásomat az emberi kapcsolataimat, és rossz esetben a végén még úgy járok, hogy spórolnék 3 forintot aztán végül a dupláját bukom.