Na, mi jutott az eszembe...

Lehettem vagy 7-8 éves. Anyámék főztek pálinkát. Mosófazék, bele a cefre, abba annyi tégla, hogy a rájuk helyezett tál ne érjen bele, az egészet megkoronázta egy hideg vízzel megtöltött lavór. Talán jól emlékszem, talán nem, de a lényeg az, hogy a tálban gyűlt a nedű. Időnként ellenőrizték, ha a belemártott ujjon nem gyullad meg a szesz, akkor 50 fok alatt van. (Tanulékony vagyok, jóval később én is így ellenőriztem, ha néha házi pálinkát vettem.)
No, van már szesz, engem elkergettek a közértbe aromáért, méghozzá császárkörte és dió volt a favorit. Hoztam, megkezdődött a pancsolás. A részletekre nem emlékszem, de kellett forralt víz is, meg cukor. A végeredmény egyszerűen gyönyörű volt. A császárkörte vöröses sárgán, a dió zölden hirdette, hogy kész a próbatételre.
No, ebből (mikor melyikből) anyámék ittak esténként egy-egy stampedlival, ami talán még fél decit se tett ki. Mondjuk úgy, az íze volt a lényeg. Kértem én is, nem adtak, nem gyereknek való. Na jól van, várjatok csak...
Másnap a suliból hazaérve, mivel ők még nem voltak otthon, első dolgom volt megkóstolni azt a szépen csillogó sárgát. Édes volt, fincsi volt, tetszett a dolog. Anyám este gyanakodva nézte az üveget, szemmel láthatóan méricskélte, hogy mennyi van benne. Rám nézett, én meg veszettül tanultam, bár soha nem szoktam, anélkül is kitűnő tanulónak számítottam.
Okulva ebből másnap miután megkóstoltam azt a szépen csillogó zöldet, felöntöttem egy kis vízzel, hogy azonos szinten legyen a folyadék. Igen ám, csak sokra sikerült. Nosza, leittam belőle, pár próbálkozás után mindent rendben valónak találtam. Pechemre anyám korábban jött haza, első dolga volt ellenőrizni az üvegeket. Lebuktam. Már csak azért is, mert csillogott a szemem, meg amikor kérdezett, igencsak tört magyar nyelven tudtam válaszolni.
Megegyeztünk. Többé nem nyúlok az üvegekhez, akkor nem kapok a sejhajomra. Így is lőn.
Aztán eljöve 1969 szilvesztere...