Versek, amik fontosak nekem, vagy épp érdekesek, vagy csak megszólítanak, elkapnak egy pillanatot, megidéznek egy sosem voltat, egy régi vagy jövendő érzést. Egy helyen legyenek hát.

Bella István - Szegfű utca 23. részlet

[...]
- De hajnalra mindig elfordult a föld,
s a virágok tüzes torka berekedt,
a kútban láncok csörögtek, s csupa elölt
álmot húztak föl nyikorogva a napvödrű reggelek.
[...]

Benkó Attila - Szökevény

Esőben csatangolsz
valahol a városban,
és csuromvizesen
egyszer csak újra ott állsz
a rakparton, mint aki
messzire sodródva
kiúszott kabátostul.

Zászlókat hoznak-visznek
a teherhajók, nem fázol
egy kiáltozó kölyök
dunai ünnepén.

Csoóri Sándor - Jó volt nekem részlet

[...]
rozmaring-könnyű megváltásra én mégse gondoltam soha,
most is inkább csak hosszú-hajú, meleg esőkre gondolok,
amelyek jönnek, elköszönnek, vonatot
búcsúztatnak el vagy kínzó idegháborúkat.
Nyomukban kisüt a Nap, mint az örökélet
s csigák indulnak el a fű közt lassan a végtelennek.
[...]

[ Szerkesztve ]

Csorba Győző - Majd igazságszolgáltatáskor

Az ördög: ördög - van ha van -
Volt-e vele dolgom? - Talán
Nem jött patásan szarvasan
azt hiszem mindig szelíd arccal
Tett-vett velem és jólesett
mosolyogva kedvvel fogadtam
s az a mosoly az a mosoly
az a mosoly az bennem ő már
és az a kedv is az is ő -
Majd igazságszolgáltatáskor
az igazságszolgáltató
ha már nem is bocsátja meg
(ha van mit megbocsátani)
kérem gondolja meg hogyan volt

Fodor András - Hársfaillat

Mihez hasonlíthatnám
e szédítő finom,
e lepkeszárnyú könnyed,
a lélegzést hűvös
méz aranyába mártó,
hosszan derengő
áram-delejét?

Igen, mikor ott ment előttem
kezében cseresnyeággal,
válla fölött az arca hátrafordult
s szemünk sugara hirtelen
élő zsinórként megfeszült, -
akkor éreztem ilyet,
valami kimeríthetetlen
és már-már fogható
zsongást a levegőben.

S aztán, mikor a hűs, fehér,
szerelem íjján rezdülő test
az érintő kéz örömének
először adja meg magát,

Mintha a kovakő-szikrájú ég,
a táguló, szűz boltozat,
bőrünkön át vérünkbe szakadva
belénk árasztaná
a véghetetlent.

Kántor Péter - A költészet dícsérete

Egy fura nevű pali mondta...
Mit is? Már elfelejtettem.
Ja igen. Egy másik meg
a vonat alá ugrott. Mint a barna
éjfél, azt mondta. De nem ő.
Az egy egész más ürge volt. Bár
hogy mitől más? Már rég halott mind.
Vagy nem? Legalább nem fáj nekik
az égő élet. A kurva Rozi.
Volt bennük valami cukorkabolt
ahonnan előrángatták az édességet.
Mint a Mont Blanc csúcsán a jég.
Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék.
Meg hogy puncs égő szeme kékje.
A napraforgóról karattyolt valamit.

Kányádi Sándor - Volna még

pedig volna még
volna még valami
mondanivalóm
a nyíló nárcisz-
mezőkről például
az alkonyi szélben
riadtan lobogó
hegyi füvekről
a hegyekről a folyókról
égről és földről
a tengerekről
az óceánok alatt
vergődő tűzhányókról
a szerelem végtelen
napéjegyenlőségeiről
amikor az idő is
ellankad, mint a patak
ha szomját oltja
benne a szarvas
egyszóval kettőnk
dolgáról az emberiség
nevében volna még
talán volna még

Kedvencem.

Keszthelyi Rezső - Már csaknem régi sétáink egyikén Bíborkával a tengeres sétányon

"... mert, ó, hát itt vagyunk, sétálunk, és itt vagyunk,
valóban, de akkor miért mondta, hogy nem tudni, mi
fogja el most, és nem is gondolhatni róla, és már
nem is érezhetni ezt, ezt nem egészen élni, és
még látni sem éppen, amikor itt vagyunk, és ide-oda
váltogatta közben a tekintetét a hajam vagy
a szemem és a temérdek víz között, mintha azért szét
akarna nézni, így, mialatt az arca fokozatosan
kifejezéstelenebb lett, és azután átkarolta a vállam,
és azt kezdte mondani: élni azért, hogy
élni, de hirtelen abbahagyta, és én végképp nem
érthettem, hova van, ó, nem hol, hanem hova van abban,
amit nem folytatott, ebből a, talán, félig hangozható
kérdésből, vagy talán, kijelentésből, és abból is,
ahogyan most itt van, csak kérte később, vegyek ki
almát a kosárból, mert szomjas, és hátha én is az vagyok,
és leemeltem karomról a kosarat, és rátettem egy kőre,
kitakartuk kendőjükből az almákat, és azután, miközben
harapdáltunk belőlük majdnem megcsókolt, de inkább
elfordult kicsit, és azt beszélte, így, némileg
félre, és hosszú szüneteket tartva, és alighanem
összefüggéstelen állapotban is, hogy elvinni a szívet
a test emlékéig, amikor mit vagyunk most ehhez a
tengerhez, vagy a részletéhez, igen, így mondta, mit
vagyunk, a részletéhez, és ehhez a szélhez is, egy-egy
enyhe lökéséhez rajtunk, és, tette hozzá, nekem furcsán,
mert volt abban valami más, ahogyan mégsem egészen így
mondta, de nem foghattam fel, hogyan, különösen amikor
megismételte: elvinni a szívet az emlékéig, és a ruhámig is,
és ha ezt lehet, mit csinál most ez a tengerdarab, és
mit csinálok én most, és ez olyan érzelem nélkül
érezni az érzést, hogy érezni, de ez nem lehet meg
egyszerre, egyetlen pillanatban, és így nem tudhatni
mégsem, mi az: érezni, és hogy ezt kiváltani egymásból,
ezért élni, talán, és megint az volt, hogy mégsem egészen
így mondta, volt abban valami más, ó, de micsoda,
és attól lett olyan, hogy
maga sem tudta, csak érzelgősséget adott
hozzá, nagyon, és taglejtéseket, mintha esernyőket
nyitogatna fölénk, a teljesen kékben való égre, akkora
szomorúsággal, amekkora már nem telik ki semmiből, hanem
közben elhajította az alma csutkáját, le, a part felé,
és azután megismételte a mozdulatot, csutka nélkül, é
ekkor eszébe jutott, így mondta, és valahogyan durván,
az jutott most az eszébe, hogy a történt nincs itt
elejétől a végig, egyetlen pillanatban, és akkor nincs is
történet, akkor sem, amikor tart, és ezt kell kiváltani,
ha sétáltunk eddig, és azután teljes szépségében ennek,
nem annak, ami körülvesz, ez a roppantul leélhetetlen,
amely nem éli bele magát ebbe, hanem nem tudni, mit csinál
eközben, és talán emiatt kérdezhette, valahogy féktelenül
higgadtan: élt-e már maga tulajdonképpen egyedül, vagy
tulajdonképpen nem egyedül, és én majdnem felkiáltottam
erre, mert mitől is van maga nekem, mitől is vagyok én
magának, és mitől is vagyunk itt, együtt."
Felemelte a karját, és szemembe ötlött csuklóján a
rózsafüzér, egyenként a gyöngyös szemek, és a végén
a lecsüngő kereszt, és volt, amikor ezeket morzsolgatta,
és szorította a keresztet, és teljesen ez volt
mivélünk ott, az utakon, a kocsiban, amíg a kikötőbe
értünk, és akkor nem lehetett
mással, vagy egyedül, ahogy kivilágosodtak a szürkében
rózsaszín sziklák az alkonyattól, és szamarak szaladtak
a kocsi előtt, csak remegett, és
csodálkozott a félelmével, és kénytelen volt
hozzám érni, számára is érthetetlenül, talán, ahogyan,
ó, egyszerre élni egy ideig, pillanatban egyszerre,
így egyszer, kénytelenül, és ennek élményében, és
addig csak, ám babonásan, ahogyan ő, még így is, addig,
és a szigetre tartva a hajón, ahol bevert a ponyva
alá a ritkás eső, és a szél röpködtette és lecsapdosta
a műanyagpoharakat, hozzám bújt még a padon, de
akkor már szép volt, magával is, és elfordult egy kicsit,
mert lehet szépség elfordulni, amikor nincs már annyira
szükség érezni, hogy érezhetne, és ő nekem ennek
a ténye, és mi is az azt csinálni, ahogyan morzsolgattam
most most ujjaimmal a rozmaringszálakat, és beszívtam
illatukat, és nem volt mit mondanom, mert nem volt mit
mondanom, mert nem élhette belém magát, ahogyan nem
engem él itt, mellettünk a fügefa, melyet rázogat az
elmenő szél, és hadd gondoljam: alattunk a tengert is,
ahogy minden külön, és egyszerre, és nem váltja ki egymást,
semmi, semmi, és, talán, azért élni, és talán, mit csinálni.

Jim Morrison - Amerikai Ima

Földes László fordítása

Ismered a meleg haladást a csillagok alatt?
Tudod, hogy létezünk? Elfelejtetted a Mennyország kulcsait?
Megszülettél-e már, és élsz-e?
Találjuk fel újra az isteneket, minden korok összes mítoszát!
Ünnepeljétek a mély, régi, erdőből jövő szimbólumokat!
Elfelejtettétek az ősi háború tanulságait.
Nagyszerű, arany közösülések kellenek.
Az atyák az erdő fái közt kárálnak, anyánk - holtan a tengerben.
Tudod, hogy mészárlásokba vezetnek minket nyugodt admirálisok?
És, hogy a lassú, kövér generálisok a fiatal vértől obszcének lesznek?
Tudod, hogy a tv uraldkodik rajtunk?
A hold száraz, vérszopó állat.
Gerillabandák forgatják a számokat a szomszédos, zöld indatömbben.
Hadba készülnek ártatlan pásztorok ellen, akik csak halnak.
Ó létezés nagy teremtője, adj nekünk még egy órát,
hogy előadjuk művészetünket, és tökéletesítsük életünket!
Az éjjeli lepkék és az ateisták kétszeresen isteniek, és haldokolnak.
Élünk, meghalunk, és a halállal még nincs vége - utazunk tovább a rémálomba.
Kapaszkodjunk az Életbe! Szenvedélyünk kivirágzott,
kapaszkodjunk kétségbeesett puncikba és farkakba.
A trippertől kaptuk a végső látomást, Kolombusz ágyéka zöld halállal lett tele.
Megérintettem a lány combját, és a halál mosolygott.
Összegyűltünk ebben az ősi és őrült színházban, hogy hirdessük életörömünket,
és meneküljünk az utca nyüzsgő bölcsességétől.
Az istállókat megrohamozzák, az ablakok közül csak egy marad épen.
Táncolj, és ments meg minket a szavak isteni gúnyolódásától!
A zene lángra lobbantja a kedélyt. Ha az igaz király gyilkosai szabadon kószálhatnak,
ezer varázsló támad az országra.
Hol vannak a lakomák, amiket nekünk ígértek?
Hol van a bor? Az új bor.
Haldoklik a szőlőtőkén.
Itt lakó gúnyolódás, adj nekünk egy órát a varázslatra!
Mi - a bíborkesztyű;
Mi - a seregély repülése és a bátor óra;
Mi - az arab élvezetek ivadékai;
Mi - a napkupola, és az éjszaka.
Adj nekünk hitet, hogy higyjünk! Egy kéjes éjszakát.
Adj nekünk hitet az éjszakában!
Adj száz színárnyalatban egy gazdag világot nekem és neked!
És selyempárnás házadba egy fejet, bölcsességet, és egy ágyat.
Zavaros határozat - az itt lakó gúnyolódás követel téged magának.
A régi szép időkben még hittünk,
de kis adagokban még mindig megkapjuk a jóság dolgait, és sportszerűtlen homlokát.
Felejts, és engedj.
Tudtad, hogy a Szabadság egy tankönyvben létezik?
Tudtad, hogy őrültek igazgatják börtönünket?
A fehér, szabad protestáns örvényben nyughatatlanul kuporgunk az unalom szélén,
kinyúlunk a halálért egy gyertya végén,
megpróbálunk valamit, ami már régen ránktalált.
Rozsdaágyakban találjuk meg királyságunkban hatalmas bíbortrónjaival, a vágy
és a szerelem trónusaival.
Acél ajtók csapódnak be rabok sikolyaiban.
És háttérzene - középhullám - ringatja álmaikat.
Fekete férfiak büszkesége nem húzhatja fel a rudakat,
amíg csúfolkodó angyalok megrostálják a magazinok porának kollázsát,
a bizalom falának homlokába karcolva.
Ez jogos börtön azoknak, akiknek reggel kelniük kell,
és harcolni oly haszontalan zászlókért.
Mialatt nyafogó szüzek nyomort fitogtatnak, és szájukat biggyesztik -
zagyvaságok az őrült vezérkarnak.
Beteg vagyok a kétségtől.
Élj a biztos dél fényében! Kegyetlen kötődések, a szolgáké a hatalom.
Kutya emberek és alattomos nőik húznak ócska takarókat tengerészeinkre.
És hol voltál meddő óránkban?
Bajuszodat rángattad?
Vagy egy virágot daráltál?
Beteg vagyok a savanyú pofáktól - bámulnak rám a tv-toronyból.
Rózsákat akarok kerti lugasomba, világos?
Királyi csecsemőknek és rubinoknak kell felváltaniuk most az elvetélt idegeneket a sárban.
Ezeket a mutánsokat.
Véres étel a felszántott növénynek.
Arra várnak, hogy egy széttépett kertbe vihessenek minket.
Tudod milyen sápadtan és gonoszul, milyen izgatóan jön majd a halál egy furcsa órában?
Bejelentés nélkül és be nem tervezetten.
Mint egy félelmetes és túl barátságos vendég, akit az ágyadba vittél.
A halál angyalokat csinál mindannyiunkból,
és szárnyakat ad nekünk ott, ahol olyan sima volt a vállunk, mint a holló karma.
Nincs többé pénz, nincs többé jelmez,
az a másik birodalom messze a legjobbnak látszik mindaddig,
amíg egy másik prédikáció fel nem tárja a vérfertőzést,
és a természeti törvényeknek való léha engedelmességet.
Nem megyek.
Inkább a barátok tora, mint az óriási család.
Nagy sikítozó Krisztus.
Hipp-hopp. Lusta Mari felkelsz-e egy vasárnap reggelén?
A film öt perc múlva kezdődik - jelentette be a gondolat nélküli hang.
Akiknek nem jutott ülőhely, várják meg a következő előadást.
Lassan, egykedvűen sorban bementünk a terembe.
A nézőtér hatalmas és csendes volt.
Aztán leültünk, és a hang folytatta:
A ma esti műsor nem új, már elölről-hátulról láttátok ezt.
Láttátok a születéseteket, az életeteket, és a halálotokat,
és emlékezhettek az összes többire is.
Jó világotok volt, amikor meghaltatok?
Elég jó ahhoz hogy egy filmet lehessen forgatni róla?
Vad vihogás kopogtatta meg agyunkat, mint egy ököl.
Kimegyek innen.
Hová mész?
A hajnal másik oldalára.
Kérlek, ne zavard el a felhőket, pagodákat, templomokat.
A pinája ragadta meg, mint egy meleg, barátságos kéz.
Jól van, minden barátod itt van.
Mikor találkozhatom velük?
Miután ettél.
Nem vagyok éhes.
Ó, úgy értettük ütöttél.
Ezüst patak, ezüstös sikoly - elképesztő koncentráció.
Itt jönnek a komédiások, nézd, hogy mosolyognak!
Figyeld, hogyan táncolnak végig egy indián mérföldet.
Nézd mozdulataikat! Micsoda önuralom!
Így mozogjon mindenki!
A szavak szétesnek, a szavak elfutnak, a szavak sétapálcára hasonlítanak.
Ültesd el őket, és kinőnek!
Figyeld, ahogy hajladoznak!
Mindis szóember leszek inkább, mint madárember,
de, felszámítom, nem megyek el anélkül, hogy félre ne tennék egy dollárt.
Mondhatom újra hangosan? Felismerted?
Nincs étel a benzin haszna nélkül.
Én leszek a nagypofájú ír, felszabadítottam a rendőrbírót a hatalom csúcsán.

Ó leány, szabadítsd fel megtépázott völgyedet!
Ó, nyugtalan elme! A vakok bűne az elpusztított őserdőben.
A lány bűnös illata új galléromon.
Pimasz próza, tartós szolgálat hálójába kötve.
Ez okozza a szorongást.
Gyorsasága a kölcsönvett ritmus befogadásában.
Asszony jött közéjük - világ asszonyai, egyesüljetek!
Tegyétek biztonságossá a világot egy botrányos élet számára!
Hé, vágd el a torkod! - az élet egy vicc. A feleséged az árokban.
Ugyanaz a kajak, itt jönnek a halak.
Vér.
Vér.
Vér.
Vér.
Szórakoznak a világunkkal.

Ahogy visszatekintek életemre - képeslapokra nyomott, tönkrement pillanatképek.
Fakó plakátok egy korból, amire nem tudok visszaemlékezni.
Skót vagyok, legalábbis annak mondanak.
Igazából a rejtélyes keresztények örököse, kígyó a völgyben.
Egy katona családjának gyermeke.
Lázadtam az egyház ellen az izzás fokozatai után,
igyekeztem behízelegni magam az iskolában, és megtámadtam a tanárokat.
A sarokban kaptam egy padot - bolond voltam.
És a legelevenebb gyerek az osztályban.
Séták Washington városában a néger utcákon,
a könyvtár és a könyves boltok, narancssárga tégla a forró napon.
A könyvek és versek mágiája.
A szex csak még jobban serkent, mint bármi, amit eddig ismertél, és minden a béke,
és a könyvek elvesztik bájukat. És visszakerülsz a vízió szemére.
A rock története egybevág ifjúságommal.
Gyere Los Angelesbe a filmiskolába!
Venice-i nyár és kábítószeres víziók, listavezető dalok, korai küszködések és megaláztatások.
Köszönet a lányoknak, akik etettek!
Lemezkészítés.
Elvisnek szexes, bölcs, érett hangja volt tizenkilenc éves korában.
Az enyém még mindig őrzi egy elfojtott ifjúkor orrhangú nyafogásait.
Jelentéktelen vinnyogások és őrjöngések.
Egy érdekes énekes?
Legfeljebb egy üvöltés, vagy beteg zümmögés.
Semmi sincs belül.

Erdős Virág: Nincs mese - Rájátszás koncert verzió

egyszer volt
hol nem volt

volt egyszer
de már nincs

se a vár
se a kút

se a zsák
se a kincs

se a kard
se a hős

se a csúf
se a nős

gyerekem
gyereke

se nekem
se neked

se az ég
mosolya

se vidám
pocsolya

se cukros
bácsika

se varázs
pálcika

se tré
se takaros

se VIP
se fapados

se pogi
ehető

se igaz
szerető

se táltos
paripa

se külön
tarifa

se most
se semmikor

se védett
férfikor

se bajok
se gondok

se nacis
vakondok

se panda
se grizli

se élő
se Disney

se jóba
se rosszba

se Roswell
se Moszkva

se dobrüj
gyéduska

se nyúl
se Jézuska

se égi
királyság

se három
kívánság

se Hápi
se Balu

se kóser
se kamu

se kár
se kárhozat

se vágott
változat

se zűrős
hetirend

se trükkös
hepiend

se hegy se
hegytető

se hegyhen-
gergető

se béna
se ügyes

se kanga
se füles

se lúzer
se nyerő

se padon
heverő

se utca
se dutyi

se bunda
se mutyi

se óriás
se mini

se szakma
se gimi

egyedem
begyedem

se ingyen
egyetem

se jó
se szép halál

se bájos
griffmadár

se tiszta
nyereség

se dicső
vereség

se üzi
se teló

se fizu
se meló

se vád se
baracska

se jófej
halacska

se dorka
se totó

se dia
se fotó

se sárga
gyalogút

se fény se
alagút

se vége
se hossza

se tárca
se glossza

se szíved
se szavad

se bátor
se szabad

se Ihók
se Mihók

se legyek
se rigók

se rókák
se nyuszik

se hutuk
se tuszik

se ózd se
kolontár

se kohn se
kolompár

se hitel
se haza

se bóvli
se fasza

se veled
se velem

se örök
szerelem

se bú
se vigasság

se magyar
igazság

egyszer-volt
de-már-nincs

se a zsák
se a kincs

se ásó
se kapa

se anya
se apa

se rongyos
takaró

se langyos
kakaó

föle se
leve se

se puszi
se mese

[ Szerkesztve ]

És akkor nem csak versek.

Hamvas Béla: Várakozás

Várakozás, ha azon a helyen, ahol az ember vár, nem történik semmi. Tér és idő összetartozik, de a várakozásban ez az összetartozás megbomlik. Mintha az ember euklideszi térben lenne, ahol nincs idő. Az egész megállt, mert az a pillanat, amelynek el kellene következnie, késik. Sajátságosan üres. Lefokozott tudattal. Nincs gondtalan várakozás. Az ember arra vár, hogy felnőjjön, a menyasszonyra vár, a háború végét várja, nincs perc, amelyben ne lenne valahol, nyíltan vagy elrejtve várakozás, és úgy látszik, mintha semmihez sem lehetne fogni, amíg. Micsoda? A napkeltét várja. Az ember esztelen tevékenységben él, nehogy várnia kelljen, várni, de hiába. A világ nem örök mozgás, mert van várakozás. Idő és várakozás összefügg, de nem úgy, hogy a várakozás van az időben, hanem az idő van a várakozásban, mintha a várás előbb lenne, és nagyobb, és az idő a várásban feloszlana és elmerülne. Az ember mindig ott áll valamely küszöbön. Vámi, amíg a pincér hozza a levest, vonatra szállni, és várni, amíg megérkezik.

Jó lenne egyszer életünket egzisztenciális kategóriák szerint rendezni. Pszichológia és biológia és szociális és logikai kategóriák ritkák. Amiben ténylegesen élünk, az a zavar, a szorongás, a közöny, az izgalom, a félelem, az elragadtatás, az unalom (a semminek az az arca, amit mindenki ismer). Ami számunkra fontos, keresni, sietni, megnyugodni.

Ahhoz képest, hogy az ember mit vár, alig teljesül valami, és ami váratlan, rendszerint nem az, amire számít. A várakozásnak nincs arca, úgy is mondható, hogy a várakozás az, ami az arcra vár. Minden kép szétfolyik és ebben a felbomlott antivizióban lebeg, mint amikor az ember zavaros vízben szemét kinyitja és nem lát mást, mint az alaktalant. Ahol állok, még nem az. Majd. Lehet, hogy mindjárt, lehet, hogy ki tudja? Mást vártam? Legtöbbször. Mindegy, hogy miért, mert fantaszta voltam, vagy. Stagnálás. Már tudom, mi a börtön, sokáig várni, és a küszöbön állni, és abban az intenzív ürességben élni. A várakozás erénye a türelem. A buddhisták azt mondják, oly nagy erény, hogy aki most türelmes, következő testetöltésében nagyon szép lesz. El is lehet menni, és az időt valamiképpen eltölteni, de az már nem az, és az ember, ha szórakozik, szétszórja magát és szórakozott. Nem is figyel oda. Még ki se lehet aludni.

Amíg nincs teljesülés, nincs megnyugvás. Csak az egyetlen, a szakrális várakozás —, és ha valaki a hivatalban az előszoba padján papírjára vár, abban is benne van, ha a kokain arcát már zsibbasztja, és a foghúzásra vár, és ha sorban áll a kenyérért, és ha a buszra vár. Rangsort lehetne felállítani, hogy ki mit vár. Legtöbbször a fizetés napját várják. De ebben is van szakrális türelmetlenség, mert he eléri, tovább vár a következőre, mert ez nem az. Egy helyben, az időt feloldva lebegni az óceánba olvadás és a személyes öröklét között. Az élet kitágul, a dolgok és az események jelentősége más. Valami, ami szürreális. A világ megnyitása, és a látvány, hogy belül üres. Úgy látszik, egész életünk várakozás, és csak azért cselekszünk, mert türelmetlenek vagyunk és azt hisszük, a tettekkel hamarabb elérjük. Az ember annál tevékenyebb, a várakozást minél kevésbé bírja ki. Valamire vámi, ami felszabadít és megnyugtat és kielégít, valakinek eljövetelére és megszólalására. Lényünkben a legmélyebb az éhség, vagyis a hiány, éspedig az egész vonalon, az anyagban és a természetben, az éhség az ételre, a másik nemre, de főképpen az éhség a szóra és a világosságra. Minden tevékenységet feladni és várni. Mi az, amikor a várakozás hiábavaló, és már nincs mire várni?

Az ember arra vár, hogy ne kelljen többé semmire és senkire várni, ne kelljen megállni, és az arctalan homályba meredni, nincs többé küszöb és előszoba és börtön és ácsorgás, nem kell az órát öt percenként nézni ott, ahol nem történik és nem is fog történni semmi. Amíg a borbélynál ülök és várok, reménytelenül elvesztem, értelmetlenül, tisztátalanul elpárologtam az űrben, tartalom nélkül, szubsztancia és igazság nélkül, az egésznek nyoma pedig itt marad bennem, fáradt nehéz lyuk és folt, színtelen és terméketlen vak seb. Minden várakozás hiány, de a szakrális várakozás igazi, és ezért van zenéje. Hallom a közeledést. Enélkül a többi várást ki se lehetne bírni. Szabad türelmetlennek lennem? Nem várok hiába? Nyugodt vagyok, mert helyeslem, és tudom, hogy van időm? Nincsen semmi keserű és nincsen mulasztás? A hiány hiány marad, a seb seb, lyuk és folt, de az emberből nemcsak romok maradnak.

"A nehézség, mondja Heisenberg, mindig is a megfogalmazásban volt és van. Elképzelhetetlenül sok tapasztalat fölött rendelkezünk, és hallatlan mennyiségű tudás halmozódott fel bennünk, amelynek kielégítő megfogalmazása nincs. S ami a gondolkozásban a döntő, s ami az irányt megszabja, s ami az úgynevezett felfedezés, sohasem valamely tény, hanem minden esetben egy már tudott tény megfogalmazása."

Hamvas Béla - SZABÓ LAJOS, VAGY AZ EGYETLEN RENDSZER

[ Szerkesztve ]

Erdős Virág - Ezt is elviszem magammal

viszem a régen
kihízott nacim
viszem a kelet-német
származású macim
ezernyi véglet
közül a köztest
viszem a Csokonai
Vitéz Mihály Összest
ott lesz az ágyam
ahova fekszem
elviszem alvókának
egy-két régi ex-em
viszem a barnát
viszem a szőkét
viszem a felhalmozott
kapcsolati tőkét

viszem a tutit
viszem a gagyit
viszem az otthonkában
utcára tett nagyit
megannyi némán
átbliccelt évet
elviszem magammal a
szentendrei HÉV-et
viszem a Marcsit
viszem a Karcsit
elviszem Kenesétől
Keszthelyig a Balcsit
kicsit a nyarat
kicsit a telet
viszem a mindörökké-Moszkva-
Moszkva teret

apuka titkát
anyuka aranyát
elviszem magammal a
Bácskát meg a Baranyát
viszem a bölcsit
viszem a temetőt
viszem a csokoládé-
barna bőrű szeretőm
viszek egy búval
bevetett földet
viszem a pirosat a
fehéret a zöldet
elviszem ezt is
elviszem azt is
viszem a jófiút de
elviszem a faszt is

viszem a bankot
viszem a pálmát
elviszem minden igaz
magyar ember álmát
viszek egy csontig
lelakott testet
viszont az nem kérdés hogy
Buda helyett: Pestet
viszek egy szívet
viszek egy májat
viszek egy kívül-belül
lakhatatlan tájat
naná hogy úgy van
ahogy azt sejted:
viszek egy lassú burján-
zásnak indul sejtet

viszek egy csúnyán
beszopott mesét
viszem a legesleges-
legutolsó esélyt
ki tudja, lesz-e
búcsúzni időm
viszem a Duna-parton
levetetett cipőm
mit bánom úgyis
elviszem lazán
elviszem gond nélkül a
hátamon a hazám
aki ma büntet
az holnap lövet
viszek egy mindig vissza-
visszahulló
követ...

Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szivembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szivembe visszatér
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!

Tóth Krisztina: Idő, idő, idő

Gyerekkoromban egyik rokonunknál,
a megözvegyült, flanelinges erdész
szűk lakásában, az ormótlan bútorok közt
magasodott egy kinyitható ajtajú állóóra.
Tele volt belső rekeszekkel,
amitől titokzatosnak, céltalannak
tűnt, akárcsak osztálytársamék udvarán
az üres galambdúc.
Állóóra, mondták a felnőttek komoly arccal,
és mivel évek óta nem járt, azt hittem, méltóságát
a mozdulatlan mutatók adják. Szüleimnek
karórájuk volt, idejük soha.
Vágyni kezdtem távoli időmbe, odaátra,
ahol majd lesz saját
állóórám, amelynek mutatóihoz
nem nyúlhat senki.

Ne húzd az időt - figyelmeztettek mindig induláskor.
Unatkoztam. Egy vadászalbumot nézegettem a földön,
nyulak és őzek tágra nyílt szemét.
Húzni az időt nem olyan egyszerű.
Évek telnek, míg megtanulod, hogy kell
becserkészni és mögéje kerülni.
Húzom az időt, át az életem
árnyas rengetegén: a lába összekötve,
húzom magam után, elejtve vonszolom,
mint egy szánkót, a holt időt.
Kérdezik: mi az a zsinór ott a képen?
Mi van a kötél végén, ami túllóg
a láthatón? Semmi, válaszolom,
és néha megkérdik, ki az, aki húzza.
Az én vagyok, felelem ilyenkor,
én vagyok öregen.

Ki ne fuss az időből - mondogatták,
nem lesz nyelvvizsgád, házad, gyereked,
lekésed az utolsó buszt, a legnagyobb szerelmet,
nem lehetsz balett-táncos, nem lehetsz fiatal anya,
öreg anya se lehetsz, nem szaladhatsz
mezítláb ennyi ember közt át az életeden,
nézz a lábadra, már megint az a
gyerekkori szandál van rajtad, lóg a csatja,
szaladj gyorsan a többiek után!
Futottam, mint a nyulak, mint az őzek,
tágra nyílt szemmel, lüktető
bordákkal, émelyegve, álmodott és
váltott cipőkben, folyton lemaradva,
botladozva a kép sarka felé,
aztán felnéztem, már sötét volt
és az időből egyszer csak kiértem.

Bajtai András - Huzat

A romlás, ezt most már biztosan tudom,
levegő képében jött el hozzánk. Hívatlan
vendég toporgott a borostás függönyök mögött,
akit kezdettől fogva helyetted öleltem magamhoz.
Pedig egy cirkuszi szélhámos volt csak,
alattomos szellő, lassú távolodás, akiről
mindketten tudtuk, hogy eljön, mégis érkezése
lett a vesztünk. Kivárt, felkavart, félrevezetett,
aztán előlépett, és táncolni kezdett, tekintetével
magával rántva minket a parketta fényes
csúszdáin. Fojtogató dögszag támadt a nyomában,
ütközéseinktől felgyűrődött a padló,
megmozdultak a szekrények, elnyelték ruháidat,
és én már hiába próbáltam tenyeremmel
összetartani a rám szakadó plafont.
A pusztulás esendő fuvallat képében érkezett.
A szemünk láttára alakult át, irtózat lett,
baljós széllökés, és mert annyit bántottalak,
végül utat tört magának a falak résein át.
Aznap este csapta be a huzat ablakunkat,
és nem volt véletlen, hogy annyira megijedtél,
mert te már tudtad, nemcsak az üveg tört össze,
hanem vele dőltek az ingatag oszlopok is,
egymásnak tett ígéreteink. Aztán már
hiába kerestelek. Szobánk elsüllyedt,
és a becsapott égbolt alatt távozásunk után
megremegtek a kiterített szőnyegek.

Bajtai András - Fém

Megfeledkeztünk
az apró kezekről a sötétben,
amik most egymásnak adogatják
a szenvedély hideg kulcsát,
pedig mi érdemeltük ki először,
mert aláztól verejtékezőkilinccsel
ütöttük szíven az éjszakát.

A szerelem metaforája fém,
a fém nem fél a tűztől,
de a tűz félti a szerelmet.

Fém,
nem tudlak elengedni,
hol a kezem,
csak egy elveszett, forró kilincs
tör-zúz a fejemben.

Utaztunk.
Indulásunk előtt
egy állat jelent meg
ringatózva az ajtóban,
riadalmat keltve
a közös álomban,
amely kezdettől fogva
kék volt és múlt idő
a fém fényes ketrecébe zárva.

Az éjszaka nálad jártam,
fém,
hidegen, távolodóban.

Hosszan gyalogoltunk,
mire megérkeztünk a hídhoz,
aztán este lett,
fénylő erdők
rohantak át a sötét alagúton,
és egy pillanatra megint
minden a régi volt.

Történetünk utolsó,
kék fejezetében
megszólaltak a füst harangjai,
mert kigyulladt az emlékezet,
és tűz pusztított
felkarolt-délután-tájain.

A toronyszobában
valaki
ébredés után
elhajított egy sötét kockát.

A falak készen álltak
meghallgatni az egyetlen ígéretet,
ami a fém megtartó erejét hirdette volna,
de képzeletünk máglyáján
akkor már ott lobogott minden,
ami valaha kék volt,
és közös.

A fák elengedték kezünket,
és talán bent égtünk mi is,
a kocka pedig azóta ott gurul
a kék szőnyegen,
de már nem félünk a sötéttől,
mert egy vérből valók
vagyunk az éjszakával.

Dékány Dávid - Nincs mit

Az előző lakás kulcsai –
a bejárat, az alsó, a felső és a hevederzár
meg az ötödik, amiről végül
sosem derült ki, hogy mit nyit,
de mindig azzal nyomtuk a parafa dugót
a borosüvegbe a folyóparton.

Megvannak még,
visszamehetnék bármikor,
hogy megnézzem, ki költözött a helyünkre,
hogyan rendezte át a bútorokat,
és cserélte ki a színeket.

De azt hiszem, azon az éjszakán,
amikor titkainkat meghámoztuk,
és bőrük a fűtőtesten száradt reggelig,
azt hiszem, aznap éjjel a szoba lakhatatlanná vált,
mert a szaguk beitta magát a falakba.

És azóta sem tudtam kidobni
apád cégének ízléstelen hűtőmágneseit
meg azt a köteg reklámtollat.
Kell még, bort nyitni – győzködöm magam.
Vagy hogy majd legyen mivel írni mindenről,
amiről most nincs mit.

Pilinszky János - Apokrif
Pilinsszky saját előadásában, Tape Underground zenéjével

1
Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

2
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –

Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!

Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

3
Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.

[ Szerkesztve ]

Nemvers

Tudom milyen az, amikor felnézel egy hófelhőre, és ott állsz valaki mellett, aki látja és érzi, amit te, és esik rátok a hó, és a nagyonnemegyforma hópelyhek csiklandozzák az orrod és fázol és mégis jó, és meleg és szeretős, és vidám és táncolós és nem engeded el a kezét, mert nem engeded el és távol van minden, ami gond, ami nem a boldogság, és minden egyszerű és egyértelmű és a világ összeáll egy egésszé a sok kicsi darabból, és olyankor szívesen felszólna az ember (vagy az ember lánya) a fenti vezérlőbe, hogy hé, ott fent, most tessék már kimerevíteni kicsit ezt a képet, hogy ez a pillanat, amikor mi így együtt itt, a hóesésben, hogy ne múljon el ez is olyan gyorsan és hirtelen, mint bármely más pillanat, mert ez most fontos, és legyen mindig, vagy ha nem is mindig, csak tovább, és akkor lehetne tudni, hogy mindig van értelme egy esős októberi kedd délelőttnek, mert ilyen pillanatok is vannak, amikor a hóesésben együtt a csendes éjszakában néztük a hófelhők hasát és az orrunkat csiklandozták a hópelyhek, és azt éreztük, hogy a világ összeállt egy egésszé a sok kicsi darabból, és hogy ez az igazibb valóság.

ÁSÉS 2010.01.01.

Fejbõl alig kilátás tipikus esete fennforgás. Pénteken 10-re hazaérés, összerogyás közeli állapotban levés, szombat hajnalban kelés, Mátrába nõvel indulás, falusi életérzés megtapasztalás, romantikázás, hegyek között sétálás, kandalló mellett kucorgás, kerekes kútról jeges vizet hordás, azt kandalló kövén melegítés, így falusi luxus kialakítás, szombat éjjel keveset alvás, inkább összebújás, kandallóra folyton fahasáb tevés, figyelõ szem rajta tartás, nehogy kis rönk leégés, szoba kihûlés, Isten hidege minket megvevés, másnap 60 centi fehér lepelre ébredés, hólapát hiányra rádöbbenés, riadt gondolatoknak levés, hegyekben rekedés gondolás, éhes mókusok testünket elhordás félés, hóeltakarítási logisztikai feladatok megtervezés, elvégzés, örülés, magamat hegyi embernek gondolás, jég hátán megélés látás, tegnap késõ este hófúvásban 40-nel hegyekbõl letipegés, ABS dobolás megszokás, ASR lámpa jó ismerõsnek levés, hazaérés, faterral frissen lefõzött pálesz megkóstolás, fáradtnak levés miatt hirtelen betaszajtás, rá bort lögybölés, jónak levés gondolás, de másnap furcsán rogyottnak levés érzés, szal most már hazamenés vágyás, ma este feltétlenül korán fekvés gondolás.

Lázár Bence András - Az a késő délután

Abban a pontos képben volt
benne minden. Abban a felsővárosi
pontos késő délutánban. Szél volt,
narancssárga ég. Nem szóltam,
nem akartam. Mindent elronthatok.
Abban a pontos képben, tudtam, minden
benne volt

Minden, ami én, ami te,
ami télből tavasz, ami a létből
egy percre igazán megmarad.
Egy kéz, ahogy kézhez ér, ahogy
egyszerre lüktet, dobban tenyerünkben
a vér, ahogy nem marad belőlünk más,
csak egy ágynemű, csak egy késő délután.

Abban a pontos képben volt benne
minden igazán. Abban a késő délutánban, abban
a szélben, abban a harangzúgásban, abban
a közös messiásban. Abban a pontos képben volt
benne minden. Várni, pihenni, állni, ölelni, csókolni,
kulcsra zárni. Minden, ami én, ami te, ami bármi.

Most már jöhet akármi. Közös messiásunk,
közös tavasz, harangzúgásban, szélben
narancssárga ég alatt,

narancssárga ég alatt,
abban a pontos képben,
ami a létből egy percre
igazán megmarad.

Petőcz András - Szaladni szemben a széllel

Hogy tudtam szaladni valaha!, szemben a széllel!,
nekifeszülve a szélnek, kifeszítve a mellkasomat,
mellkasomat a levegőégnek feszítve mondogattam,
suttogtam magamban, magamban mondtam, hogy
nem tudtok legyőzni, soha nem tudtok legyőzni engem,
s megpirosodott akkor az arcom, ebben a nagy-nagy
küzdelemben, az arcom megvidámodott, hála a szélnek,
meg aztán úgy is éreztem, örökké élek, mindig lesz
mindenféle élet körülöttem, és mindig lesz idő, azt
hittem, soha nem lesz semmilyen időn kívüli korszak,
jó volt, emlékszem, jó volt csatázni a széllel, háborút
vívni mintegy, na, lássuk, ki az erősebb, mondtam
akkor, suttogtam magamban, és elszántan, szemben
a széllel szaladtam előre - - -
ma már csak ritkán jön el
ilyesmi pillanat, mondhatnám, sohasem, inkább csak
szorongás van bennem, félelem, ahogy múlik az idő,
valami megfoghatatlan rossz, pedig jó lenne futni,
szemben a széllel, pazarolva a perceket, nagy-nagy
lélegzetekkel rohanni valami ellen és valamiért,
vagy éppen csak kicsi víz mellé guggolni, hideg
és vak tócsára ócska papírból hajót ereszteni, amely
lepkeként libeg, igen, talán ha egyszer még újra
ott lehetnék, dacolva a széllel, valami tócsa mellett
akár, még futnom sem kellene - - - részeg hajósként
részeg hajóra ha szállnék, ismét, tudom, mindent, és
másképpen is mindent, okosabban és lassabban is, hogy
ne múljon az idő, s ne álljon el a szél soha, sohasem.