Talpra áll az űrállomás

1990 a Mir űrállomáson az űrséták sorozatával kezdődött, az első január 8-án kezdődött, és még a Mir bázismodul elülső dokkoló-részéből hajtották végre. Ennél egy órás csúszást okozott az, hogy mikor elkezdték csökkenteni a légnyomást, akkor az elülső portra csatlakozott Szojuz TM-8 orbitális moduljában is elkezdett csökkenni. Mint kiderült egy szelepet nyomáskiegyenlítő állásban felejtettek, ez okozta a problémát, ennek elhárítása után a két űrhajós újra nekiállhatott a kizsilipelés műveletének. Viktorenko és Szerebrov először a Kvant-1 modulhoz kúszott el, hogy felszereljenek két csillagkövető érzékelőt, majd visszaúton az űrállomás külsején elhelyezett űrbéli hatásnak kitett tesztkazettákat gyűjtöttek be, majd 2 óra 56 perces űrséta után visszatértek a Mirre. A második űrsétára három nappal később került sor, ismét még a Mir elülső moduljából. Először begyűjtötték a Enchantillons tesztkazettát, amit még Jean-Loup Chrétien helyezett ki több mint egy évvel korábban (eredetileg fele ennyi időt kellett volna kint lennie, de a Mir EO-5 személyzet csúszása miatt csak ekkor került sor rá), szétszerelték és eltávolították a szintén Chrétien által használt ERA teszt rögzítési pontját. Végül kihelyeztek egy sor új tesztkazettát, illetve áthelyezték a Kónusz dokkolórudat a felső pontról az alsóra (ebből csak ez volt az űrállomáson, a Krisztall modul érkezéséhez pedig annak tervezett helyére kellett átmozgatni). Az ismét nem egészen 3 óra alatt végeztek a feladataikkal.

Szerebrov, hátán az SzPK-val, a sisakrostélyon visszatükröződik a képet készítő Viktorenko

Az elkövetkező hétben a Kvant-2-ből pakoltak ki, majd birtokba vették végre az új modul űrséta-zsilipjét, valamint az itt tárolt új Orlan-DMA űrruhákat, és a harmadik űrsétájukra január 26-án már innen indultak. Ennél alapvetően a későbbi űrsétáknál használt rácsos tartót helyezték ki, illetve egy csörlőt szereltek fel. Eltávolították továbbá a Kursz antennáit a Kvant-2-ről, illetve további tesztkazettákat helyeztek ki a Kvant-2 külső felére. Az igazi feladat a negyedik űrsétánál jött el, február 1-én. Szerebrov először kivitte, majd felvette az SzPK manőverező egységet, miközben a rácsos tartóhoz rögzítette magát, kihajtotta a két kezelőkart (a bal oldali az előre-hátra és jobbra-balra, a jobb oldali a forgás irányú mozgást vezérelte), és egy 60 méter hosszú biztonsági kábelt rögzítve magához nekiállt az SzPK tesztelésének. Először csak 5 méterre távolodott el, majd tért vissza, ezt még háromszor ismételte meg, majd mintegy 30 méterre távolodott el az űrállomástól, miközben kisebb manővereket hajtott végre. Viktorenko a zsilipajtóban állva végig filmezte, és ha bármi baj történt volna, a biztonsági kötélnél fogva a korábban kihelyezett csörlővel visszahúzhatta volna társát. Miután a sikeres teszt után rögzítették az SzPK-t a rácsos tartóra, a majdnem öt órás űrséta végeztével visszatértek a Mir belsejébe.

Szerebrov által készített kép a Mir űrállomásról

A Mir - Kvant-1 -Kvant-2 komplexum a Szojuz TM-8-cal és a Progressz M-2-vel

Február 5-én került sor az ötödik és utolsó űrsétájukra, ekkor Viktorenko kapta meg a lehetőséget az SzPK tesztelésére, de előtte a mellkasi részéhez rögzítették a Szpin-6000 kísérleti rendszert, amely a világűrben jelentkező másodlagos röntgen- és gamma-sugárzás mérésére szolgált. Viktorenko megismételte Szerebrov tesztjét, de immár 45 méterre távolodott el, és több mint 200 méternyi utat tett meg különféle manőverek keretében. Mikor az űrállomáshoz közeledett, Viktorenkónak viszont szüksége volt társa segítségére, mert a Szpin-6000 jelentősen akadályozta a kilátását. A végén az SzPK-t visszahozták a zsiliphelységbe, és a három óra negyvenöt perces űrséta végeztével elpakolták az űrruháikat. Az SzPK tesztelését teljes sikernek könyvelték el, ám nem használták többet – az amerikai MMU-hoz hasonlóan kevés gyakorlati hasznát látták annak, hogy szabadon lehet repkedni az űrállomás körül.

Viktorenko az űrséta közben

Az űrséták után egy kis pihenés és kikapcsolódás volt az űrhajósok jutalma, többek között kipróbálhatták a Kvant-2-ben elhelyezett zuhanyt is. Óriási előny volt a korábbi megoldásokhoz képest, hogy nem kellett összeszerelni, majd használat után szétszerelni a zuhanyt, ám az űrhajósok továbbra se találták túl hatékony tisztálkodási megoldásnak. Ezzel együtt már készülődhettek a leváltásra – az EO-5 nem kapott látogató személyzetet, így érthető okokból várták már, hogy az EO-6 legénység képében újra emberekkel találkozhassanak.

Balangyin és Szolovjov, a Mir-6 (EO-6) tartós személyzet tagjai

Az EO-6 tagjai Anatolij Jakovlevics Szolovjov, aki a Szojuz TM-5 / TM-4 űrhajócserénél már járt az űrállomáson, illetve Alekszandr Nyikolajevics Balangyin, akinek ez volt az első útja. Noha eredetileg már az EO-5 is ki volt képezve a Krisztall modul beüzemelésére, a hosszadalmas csúszások miatt ez immár a hatodik tartós személyzetre várt. 1990. február 11-én indultak a világűrbe, majd miután Föld körüli pályára álltak, azt látták, hogy a visszatérő kapszula hőszigetelő takaróiból több is elszabadult. A Szojuz TM külső burkolatán nyolc darab ilyen takaró volt, a több rétegű nylon feladata egyfelől a burkolat megóvása a mikrometeoritoktól, másfelől pedig lehetőleg konstans belső hőmérséklet biztosítása az által, hogy a Föld napos oldala felett nem érik közvetlenül a Nap sugarai az űrjárművet, míg az árnyékos oldalon lassítja a kapszula belső hőjének kisugárzását. Az űrhajósok több okból is aggódhattak emiatt. Először is a manőverek közben oda-vissza csapkodó takarók zavarhatják a Vzor optika periszkópját, ezzel adott esetben megakadályozva a kézi dokkolást, ha szükség lenne rá. Másfelől a hőszigetelés nélkül előfordulhat, hogy az űrhajó fala lehűlve kondenzvíz kicsapódását teszi lehetővé, szélsőséges esetben akár elektromos zárlatot okozva. A földi irányítás viszont úgy döntött, hogy folytassák a pályamódosító manővereket a dokkolás végrehajtásához. A Szojuz TM-9 két nap után sikeresen bedokkolt a Kvant-1 hátsó dokkolóportjára.

Balangyin, Viktorenko és Szerebrov, utóbbi kettő kicsit lazább szerelésben

A tartós személyzet cseréjekor nem egész egy hétig még zajlott az "átadás-átvétel", ahol az új személyzet ismerkedett az űrállomással, ami az elkövetkezendő fél évben az otthonuk lesz. Viktorenko és Szerebrov közben már nekiálltak a Szojuz TM-8-ba visszaköltözni a kísérletek eredményeivel (több, mint 100 kg-nyi anyag) együtt. Február 19-én elköszöntek utódaiktól, majd a Szojuz TM-8-cal lekapcsolódtak, alaposan körberepülték a komplexumot, hogy fotókat csináljanak, és megvizsgálják a TM-9-es űrhajót, mely közben megállapították, hogy a nyolc hőszigetelő paplanból három is elszabadult. Miután ezzel végeztek, végrehajtották a fékező manővert, és sikeresen földet értek.

A Szojuz TM-9 űrhajó (lehet látni a levált hőszigetelő paplanokat), a Kvant-1 modul, a Mir bázismodul és a Kvant-2 modul összecsatlakozva, a Szojuz TM-8-ról fotózva

Viktorenkóék útja után szokatlanul részletes kritikák kerültek napvilágra, többek között rosszallásukat fejezték ki azon utasítás miatt, mely szerint a zsákokba összegyűjtött szemetet nem dobhatták ki a világűrbe a tudományos zsilipen át, ami miatt az amúgy is zsúfolt űrállomáson a végén 80 zsáknyi szemetet kellett kerülgetniük. Jelezték, hogy a munkájuk hatékonyságát nagyban aláássa az, hogy a tudományos kísérletekre fordított idő 80%-át a különféle teszteszközök összeszerelése, majd a kísérlet utáni szétszerelése kell fordítaniuk, és mindössze 20% idő marad arra, hogy a valódi kísérleteket lefolytassák. Jó ideje ment a vita, hogy 3 fős legénység tartózkodjon az űrállomáson, akik két műszakban dolgozhatnának, jelentősen növelve a munka hatékonyságát, csakhogy eredetileg 2 fős legénység tartós otthonának tervezték a Mirt, így a létszám bővítése több téren is kihívásokat jelentene, egyfelől a létfenntartás, másfelől az ellátmányok logisztikája terén. A 2 fős legénység problémája miatt viszont nem került sor többek között az MKF-6MA Föld-megfigyelő kamera és a Gamma-2 televíziós rendszer beüzemelésére és letesztelésére. Ha így megy tovább, a maradék két tudományos modul, az 1991 végén indítani tervezett Szpektr (~ "spektrum") és az 1992 elején érkező Priroda (~ "természet") csak bővíti a listát a végrehajtandó feladatok terén, holott még a meglévőket sem tudják maradéktalanul végrehajtani. Hivatalosan emiatt (kevésbé hivatalosan a pénzhiány miatt) mind a Szpektr, mind a Priroda építését leállították.

Ezen negatív felhangok mellett is az EO-5 útja egy új korszak kezdetét jelentette, a szovjet űrprogram vezetői szerint ez volt az első út, amelynél több hasznot termeltek az űrhajósok, mint amennyibe az útjuk került. A visszahozott eredmények között volt rengeteg az űrben növesztett un. monokristály vagy egykristály, vagyis tökéletes kristályszerkezetű anyagok (az egyik gallium-arzén kristály 300 grammos volt), amely alapján vérmes jövőképet vizionáltak arról, hogy az eleve anyagtechnikai kísérletekre szánt Krisztall modul az űrbe telepített ipar első igazi gyára lehet, amelyben majd a félvezetőipar számára fognak egzotikus kristályokat és ötvözeteket gyártani, ezek bevételeiből pedig önfenntartó lehet majd az űrállomás.

Balangyin és Szolovjov a Mir kezelőpultjánál

Szolovjovéknak eközben a saját jövőjük miatt fájhatott a fejük, miközben a földi irányítás azzal a forgatókönyvvel is számolt, hogy a Szojuz TM-10 egy űrhajóssal felküldve mentőhajóként szükség esetén bevethető lenne, az alaphelyzet nem változott: a TM-9 ott van az űrállomáshoz dokkolva, és folyamatosan monitorozták a belső hőmérsékletét a földön, és ha szükséges volt, a Mirt úgy forgatták, hogy a visszatérő kapszula szükség szerint vagy árnyékba, vagy a napra kerüljön. Csillagvárosban és az Enyergija tervezőirodában eközben azon dolgoztak, hogy kitalálják, miként lehetne a hőszigetelő paplanokat újra rögzíteni egy űrsétával. Közben viszont más feladatok vártak rájuk: a Progressz M-3 március elején új akkumulátorokat, elektromos komponenseket és számítógép-elemeket hozott magával a szokásos ellátmányon túl. A fő feladat az akkumulátorok cseréje és a cserére érett kábelek kiváltása mellett a Mir központi számítógépének cseréje. Eredetileg ugye a Szaljut 5B számítógéppel indult volna az űrállomás, de egyéb tényezők miatt (siettetett indítás, még nem bevetésre kész Szojuz TM és Progressz M űrhajók) a korábbi Szaljut űrállomásokon használt Argon-16B került beépítésre. Miközben elkezdték a számítógép modulok cseréjét, lassan kiderült, hogy ez igen összetett és lassú művelet lesz – gyakorlatilag a március legnagyobb részére lefoglalta az űrhajósokat, és még így se készültek el vele teljesen. De azért még ebben a hónapban végrehajtották a fogasfürj-tojások keltetését is – a fiókák (első körben összesen hat) sikeresen kikeltek, ám a súlytalansághoz nem tudtak jól alkalmazkodni, többek között nem tudtak rendesen táplálkozni az etetőből, ami miatt végül alulfejlettek lettek.

Egy kis kikapcsolódás...

A Szaljut-5B beüzemelésével áprilisban végeztek csak, ám a munka gyümölcse nagyon sikeresnek bizonyult – az asszimetrikus kiépítés ellenére sikerült a számítógéppel az űrállomás pozícióját automatikusan stabilizálni a giroszkópok használatával – igaz ekkor már csak 11 giroszkóp állt hadrendben, mivel a Kvant-1 egyik egysége meghibásodott. Aprónak nem nevezhető probléma volt viszont, hogy az űrállomás hajtóanyag-tartályait fel kellene tölteni, mielőtt a Krisztall megérkezik, ezért döntés született, hogy a korábban meghibásodás miatt el nem indított Progressz-42-t küldik fel erre a feladatra, majd miután az űrállomást feltankolják, a Szojuz TM-9-et átmozgatják az űrállomás végére, hogy felkészüljenek a Krisztall fogadására. A sietve kidolgozott ütemterv meglepően simán le is zajlott: április 27-én a Progressz M-3 távozott, május 8-án bedokkolt a Progressz-42, majd miután a legénység végzett a kipakolásával és a hajtóanyag átfejtésével, és feltöltötték hulladékkal, május 27-én leválasztották és a légkörbe irányították. A Szojuz TM-9 ez után az elsőről a hátsó dokkolóportra csatlakozott. Végre minden készen állt a Krisztall fogadására.

A Krisztall modul és főbb elemei, színezve a túlnyomásos részegységek

A Mir harmadik bővítő-modulja és második TKSz-alapú modulja eredetileg Kvant-3 néven épült még, de miután kiemelt figyelmet kapott a fedélzetére tervezett anyagtechnikai kísérletek terén, átkeresztelték Krisztallra. Eme anyagtechnikai kísérletekből a Zona-2 és Zona-3 mini-kohók, illetve a Krater-5, Optizon-1 és Krisztallizátor kristálynövesztő eszközök a kiemelendők, noha a Glazar-2 ultraviola tartományban működő űrteleszkóp, a Marina gammasugár-teleszkóp, a Marija mágneses spektrométer, a Granar asztrofizikai spektrométer, a Priroda-5 Föld-megfigyelő kamera rendszer és a SzVET mini üvegház miatt látható, hogy a csillagászati, Föld-megfigyelési és biológiai kísérletek sem lettek elhanyagolva. Ide került továbbá két Rodnik vízkiválasztó rendszer, illetve egy futópad.

Fantáziarajz arról, ahogy a VKK program 2K2 űrrepülőgépe dokkolni készül a Mir - Kvant-1 - Kvant-2 - Krisztall űrállomáshoz, érdemes megfigyelni a Krisztall behúzott napelemeit

A Krisztall viszont egyben egy dokkolómodul is volt, a "külső" végén két APASZ-89 volt elhelyezve, amely az Apollo-Szojuz Tesztrepülésnél kifejlesztett APASZ-75 továbbfejlesztése volt. Az egyik APASZ-89 a hossztengelyben volt elhelyezve – ezt a VKK űrrepülőgépek számára szánták, egy második pedig "lefelé" nézően volt ugyanitt elhelyezve. Utóbbi a Pulzár X-2 röntgen-űrtávcső számára volt fenntartva, amit egy VKK űrrepülőgép vinne majd fel. Mivel a Mir eredendően a korábbi űrállomásokra épült, illetve a bővítésénél még a Szojuzokkal számoltak, ezért az űrrepülőgép csatlakozása a meglévő dokkolóportokhoz nem volt megoldható, hiszen nagyon közel kerülhet a napelemszárnyakhoz. Így jött az a megoldás, hogy a Krisztall a Mir bázismodul "alsó" dokkolópontjáról az "elülsőre" lesz átmozgatva, ha űrrepülőgép érkezik, így egyfelől kellő távolságot biztosít a napelemszárnyaktól, másfelől pedig az űrrepülőgép az űrállomás hossztengelyében marad, amely a pozicionáló és pályaemelő manővereknél kedvezőbb helyzet. Hogy a sűrű átmozgatás ne okozzon problémát, a Krisztall két speciális napelemszárnyat kapott, amelyeket többször is ki lehetett nyitni illetve össze lehetett hajtani, szemben az általánosan használtakkal, amelyek a kinyitásukkor rögzített pozícióba kerülnek, és utána nem lehet őket visszacsukni. Ami hiányzik, az pozicionáláshoz használt giroszkópok – a Kvant-1 és Kvant-2 modulban lévőket elégségesnek tartották, nem tartották szükségesnek, hogy a Krisztallt is ellássák ilyenekkel.

A Mir - Kvant-1 - Kvant-2 - Krisztall űrállomás felépítését és elemeit bemutató rajz

A 19,6 tonnás modult 1990. május 31-én indították el egy Proton-K orrán, amely megfelelő pályára állította azt, és hat nappal később került volna sor a dokkolásra az űrállomáshoz – ám meghibásodott a modul egyik manőverező fúvókája, így csak június 10-én került sor a sikeres dokkolásra, majd másnap a Ljappa-karral átmozgatták az alsó csatlakozási pontra. A Mir újra szimmetrikus lett, a korábbi "L" betűt formázó űrállomás "T" alakká bővült. Balangyin és Szolovjov végre megkezdhette azt a munkát, amiért eredetileg felküldték őket: beüzemelni a Krisztallt. Az elkövetkezendő hetekben szépen lépésről-lépésre haladva aktiválták a modult, csatlakoztatták az űrállomás elektromos és vezérlő rendszeréhez. A munka jól haladt, ám továbbra is kérdéses volt, hogy mi legyen a TM-9 sérült hővédő paplanjaival. Szolovjovék nem voltak kiképezve űrsétára, feladatuk eredetileg kizárólag az űrállomás belső rendszereire koncentrált, így július elején nekiálltak gyorstalpaló módon kitanulni az űrsétákhoz szükséges tudást. Csillagvárosban az űrállomás makettjével végigvették, hogy milyen műveletekre lesz szükség, az ehhez szükséges eszközöket legyártották, és korábban már a Progressz-42 által le is lettek szállítva. A legénység eredetileg július végén tért volna vissza, ezt 10 nappal meghosszabbították, hogy az űrsétára még a váltószemélyzet megérkezése előtt sor kerüljön (érdekes kérdés, hogy miért nem küldtek fel egy űrséták és űrbéli javítások terén már tapasztalt űrhajóst a Szojuz TM-10-zel, vagy várták meg vele legalább őket...).

A Szojuz TM-9 időközben az elülső dokkolóhelyre lett átmozgatva, hogy minél közelebb legyen az űrhajó a zsiliphez. Felmerült, hogy a régebben is zsilipként használt Mir bázismodul dokkolófejének egyik ajtaján keresztül lépjenek ki a világűrbe, így még közelebb lehetnének az űrhajóhoz, ám attól tartottak, hogy így veszélynek tehetik ki a dokkolóautomatika antennáit, így ezt elvetették. Az űrhajósok a Kvant-2 zsilipjéből indultak, a szerszámok mellett egy 7 méteres, összecsukható létra is segített még nekik – a Szojuz külső borításán se kapaszkodók, se rögzítési pontok nem találhatóak, nincsenek felkészítve arra, hogy rajtuk dolgozzanak az űrhajósok, márpedig most mégis ezt kell tennie a Szolovjovnak és Balangyinnak július 17-én.

Sajnos az űrsétáról csak ilyen rossz képeket találtam....

A Kvant-2 külső zsilipajtaja kifelé nyílt (az összes többi befelé, hogy a túlnyomás zárt helyzetben tartsa őket), és normális esetben a kinyitás úgy zajlik, hogy először csak pár milliméterre nyílik ki, hogy a hermetikus záródást feloldja, ekkor egy biztonsági kallantyú akadályozza meg a továbbmozdulását, majd ha a hermetikus zár már biztonságosan kinyílt, a kallantyút elmozdítva lehet az ajtót kitárni. Csakhogy ez esetben váratlan dolog történt: a zsilipben még mindig túlnyomás volt, amikor az kinyitást elkezdték, az ajtó pedig hatalmas lendülettel kivágódott, elgörbítve a tartózsanérjait. Az adott helyzetben a két meglepett űrhajós nem tudott mit tenni, sietve nekiálltak, hogy a felszerelésüket és a létrát a Mir dokkolófejéhez vigyék. Az Orlan-DMA űrruhák előnye volt, hogy saját létfenntartó rendszerüknek hála csak a két rögzítőhevedert kellett az űrállomás kapaszkodóihoz kapcsolni, és áthelyezni, mikor az egyik kapaszkodótól a másikig értek. Ez viszont így is majdnem két órát vett igénybe, mivel a Föld árnyékos oldalán tartózkodva meg kellett állniuk. A helyzeten tovább rontott, hogy a létra rögzítése és kinyitása is igencsak nehézkes műveletnek bizonyult. Mikor végre odaértek, először alaposan körbefilmezték a földi irányítás és mérnökök számára a visszatérő modul külső burkolatát, különös tekintettel a hővédő pajzs környékét, amit az elmúlt hónapokban nem védett semmi.

Ezzel végezve nekiálltak az elszabadult paplanok rögzítésének, ezekhez a paplanok végeit pótkapcsokkal rögzítették volna az eredeti rögzítőfészkekbe – csakhogy a paplanok összezsugorodtak, így pedig nem lehetett őket rögzíteni. A B-terv az volt, hogy az elszabadult paplanokat az orbitális modulhoz rögzítik, hogy ne akadályozzák a szenzorokat és a Vzor periszkópját. Kettő esetében ezt sikerült is kivitelezni, a harmadik viszont annyira megcsavarodott, hogy sehogy sem tudták rögzíteni – végül úgy döntöttek, hogy mivel ez amúgy is messze van a szenzoroktól, nem fog problémát okozni. A döntést az időfaktor siettette, már hat órája léptek ki a zsilipből, márpedig vissza is kéne érni, és még meg kellene oldani a bezsilipelést a sérült ajtóval, vagy a belső vész-zsilip segítségével. A létrát és a szerszámokat (természetesen lerögzítve) hátrahagyták, majd visszakúsztak a Kvant-2 végébe a zsilipajtón át, amit hiába próbáltak bezárni, pár milliméternyi rés maradt közte és az ajtókeret között. Ilyen helyzetre szerencsére ott volt a középső túlnyomásos helység, amelyet szükség-zsilipként lehetett használni, és most kellett is. Végül 7 óra 14 perc után tudták levenni az űrruhát, ami már komfortzónán túli eset volt....

Július 26-ára új űrsétára indultak Szolovjovék az immár "fő" zsilipkamrává vált középső Kvant-2 modulból. Először is lefilmezték a külső zsilipajtó megsérült zsanérját a földi mérnököknek, majd haladtak tovább a korábban "elhagyott" felszereléseiket összepakolni. Szétszerelték a létrát, ám az esetleges későbbi használatra meg kívánták hagyni, így a Krisztall külső burkolatához rögzítették, összeszedték a szerszámaikat, majd indultak vissza a Kvant-2-höz. A földi irányítás újra megkérte őket, hogy vizsgálják meg alaposabban a sérült zsanért, az űrhajósok azt találták, hogy az egyik felhajlott lemez vége letört és a zsanér belső feléhez tapadva akadályozta meg annak bezáródását. Végül úgy döntöttek, hogy hagyják békén a sérült részt, majd lecseréli később az EO-7 személyzete.

Manakov és Sztrekalov, az EO-7 személyzete

A Szojuz TM-10 1990. augusztus elsején indult a világűrbe, Gennagyij Mihajlovics Manakovval és Gennagyij Mihajlovics Sztrekalovval. Utóbbi meglátogatta a Szojuz T-3 fedélzetén Szaljut-6 űrállomást, ám aztán üldözte a balszerencse: a Szojuz T-8 fedélzetén indult a Szaljut-7-hez, ám feltehetően az áramvonalazó kúp leválásakor letépte az Igla rendszer antennáját, és bár Vlagyimir Tyitov megpróbált kézzel bedokkolni, a kísérlet életveszélyes manővernek bizonyult, és végül vissza kellett térniük a Földre. A Szojuz T-10-1 fedélzetén ismét Vlagyimir Tyitovval indultak volna következő alkalommal, de az indítóálláson kigyulladt a hordozórakéta, és végül a mentőtorony tépte le kapszulájukat a hamarosan tűzgömbbé váló rakétáról. Végül a Szojuz T-11-el az indiai Interkozmosz úton sikeresen eljutott a Szaljut-7-re – és most a Szojuz TM-10-el indulva a Mir EO-7 egyik tagja lett. A két űrhajósnak első sorban karbantartási feladatok lettek szánva, kiemelve az egyre több aggodalomra okot adó elektromos rendszert, illetve a Kvant-2 külső zsilipajtaját. Sztrekalovék az űrhajó harmadik ülésén különféle tudományos rendszereket és kísérleti alanyokat hoztak magukkal – nem sokkal az indulás előtt kikelt madárfiókákkal, amelyekkel a világűrben kikelt fiókák viselkedését szerették volna összehasonlítani.

A Szojuz TM-9-ről készített kép a Mir űrállomásról és a Szojuz TM-10-ről

A TM-10 augusztus 3-án, probléma nélkül dokkolt be, az EO-6 legnagyobb örömére, majd a szokásos "ünnepélyes" fogadtatás utáni napokban a régi személyzet körbevezette utódaikat az űrállomáson, megmutatva a mozgatható dolgok merre lettek lerögzítve, illetve mire figyeljenek oda. Augusztus 9-ére Szolovjovék már bepakolták személyes dolgaikat, illetve sok tudományos eredményt (köztük gallium-arzenid, cink-oxid és germánium-oxid kristályokat és 2000, a Földről készült fotót), elköszöntek az EO-7 személyzetétől, majd lecsatlakoztak. Noha megvolt bőven a félsz a visszatérés előtt, végül minden zökkenőmentesen zajlott a visszatéréskor. Ellenben nagyon megbosszulta magát, hogy a sűrű feladataik miatt elhanyagolták a testedzést, jó ideje a legrosszabb fizikai állapotban visszatért űrhajósok voltak, több mint egy hónapig tartott a teljes felépülésük...

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!