A Mir űrállomás erőre kap

Szolovjov és Avgyejev az űrállomás fedélzetén tudományos munkájukkal volt elfoglalva, ám valójában várták a Progressz M-14-et, amely augusztus 18-án kötött ki a Kvant-1 végén. Ez a teherhajó különleges volt: a középső modul (amely a Szojuz visszatérő kapszulájának a helyén volt) ugyanis át lett alakítva úgy, hogy a cirka 2 méteres, 700 kg-os VDU-t (~ Külső Hajtómű Egység) tárolja. A VDU feladata az, hogy a hossztengely körüli forgásirányú mozgást minél kevesebb hajtóanyagból (semleges gáz) lehessen megoldani. Azzal, hogy a 14 méteres tartó tetejére helyezik el, nagyjából 85%-kal kevesebb hajtóanyagra lesz szükség a manővereknél – ezzel viszont annyi probléma akad, hogy a hajtóanyag a csomag része, és nincs mód, hogy a Miren tárolt hajtóanyaggal pótolják, vagyis ha kifogy, akkor nem használható tovább, le kell cserélni.

A hajtóműcsomagot egy sor űrsétával szerelték fel a Szofora tartó tetejére. Az első űrsétára szeptember 3-án került sor: a felszerelést szállították a Kvant-2-ből a Kvant-1 külsejére, illetve a Szofora tartót "hátra" döntötték (vagyis immár a Kvant-1 végéhez dokkolt Progressz felett volt), valamint a Progressz rakteréből kiemelték a VDU-t. A második űrsétára négy nappal később került sor, nagyjából a tartó harmadánál lévő csuklópontot lehajtották, így a tartó teteje pont a VDU fölé került – majd eltávolították róla az immár történelemmé vált sarlós-kalapácsos szovjet zászlót. A tartón végigvezették a VDU vezérlőkábeleit, valamint a felszerelték a VDU-ra a fém rögzítő pántokat, amellyel majd a tartóhoz fogják rögzíteni azt. A harmadik űrséta újabb négy nap pihenő után, szeptember 11-ére lett ütemezve, ekkor rögzítették a Szofora tetejére a VDU-t, csatlakoztatták hozzá a kábeleket, majd felállították a rácsos tartót. A feladatot eredetileg négy űrsétával tervezték megoldani, de Szolovjovék háromból megcsinálták. A negyedik űrsétájuk így más feladatot kapott: egy Kursz antennát helyeztek el a Krisztall végénél (ahol ugye az APASZ-89 dokkolók voltak), amely lehetővé tette az hamarosan érkező Szojuz TM-16 automata dokkolását. Mellékesen pedig begyűjtöttek egy sor, a világűr hatásainak kitett napelem- és anyagtechnikai panelt, illetve mikrometeorit-begyűjtő eszközt.

Az év hátralévő részében a kohókban félvezető-ötvözeteket gyártottak (a Krater egységben az egyik ilyen gyártásnál hat nap alatt hoztak létre egy ötvözetet bárium-oxidból, ittrium-oxidból és réz-oxidból), földmegfigyelést hajtottak végre különféle kamerákkal, többek között a Krasznodar Kraj és a Novoszibirszk régiók szennyezettségét vizsgálták, illetve a termőföldek és erdők, illetve a természetes vizek állapotát mérték fel, majd a meteorológusok kérésére nyomon követtek egy ciklont az Indiai-óceán felett négy napon át. Október végén 150 kg-nyi tudományos és űrgyártási eredményt pakoltak a Raduga kapszulába, hogy a Progressz M-14 segítségével visszajusson a Földre. A Progressz M-15 nem sokkal később dokkolt a helyére, további nyersanyagokkal, ellátmánnyal, csereakkumulátorokkal és pótalkatrészekkel megpakolva. Novemberben kibocsátották a teherűrhajó által hozott 16,5 kg-os MAK-2 mini-műholdat, amely a légkör ionoszféra-kutatásához készült, nem sokkal később pedig veszélyesen közel, mintegy 300 méterre az űrállomástól húzott el a működésképtelen, 550 kg-os Kozmosz-1508 radarcélpont-műhold. Az újévet Szolovjov és Avgyejev a családjukkal való élő videókapcsolattal ünnepelhették meg – ám a korlátozott rádiókapcsolat miatt ezt is rövidre kellett vágni.

Manarov és Polescsuk, a Mir EO-13 legénysége

1993 januárjában a Mir EO-13 készült leváltani Szolovjovékat. Parancsoka Gennagyij Mihajlovics Manakov, aki a Mir EO-7 keretében már 130 napot volt a világűrben, a beosztott fedélzeti mérnök pedig Alekszandr Fjodorovics Polescsuk, aki korábban az Enyergija tervezőiroda tesztelésekért felelős mérnökeként dolgozott. A harmadik ülés ezúttal üres volt – voltak tárgyalások egy izraeli vendég-űrhajós útjával kapcsolatosan, ám ez végül nem jött létre. Érdekes ez esetben viszont az űrhajó: eredetileg a VKK űrrepülőgép-programban felmerült, hogy vészhelyzet esetén biztosítani kell az űrhajósok kimentését, ha az űrrepülőgép valamiért nem tud visszatérni a Földre (például a hővédő pajzs megsérülése miatt). Ehhez pedig egy Szojuzt képzeltek el, az orrán egy APASZ-89 dokkolóval. Az űrhajó fedélzetén egy pilótával menne fel, aki dokkolna az űrrepülőgép szintén APASZ-89 dokkolójára, majd az űrrepülőgép két pilótája átszáll a Szojuzba, és majd azzal térnek vissza a Földre. A mentő-Szojuz elkészült erre a feladatra, a legénységgel repülő VKK űrrepülőgép útja viszont ekkoriban már látható volt, hogy sose fog megvalósulni. Jött tehát az ötlet: használják fel a Mirhez, hiszen a Krisztall modulhoz ez az űrhajó is be tud dokkolni – sőt így nem is foglalja el a hagyományosan használt elülső vagy hátsó dokkolóhelyet.

A Szojuz TM-16 és az APASZ-89 dokkológallérja

A Szojuz TM-16 1993. január 24-én indult el Bajkonurból, hogy két nappal később megközelítse a Mirt. 200 méterre az űrállomástól a Kursz egy pillanatra megállt, mire Manarov kikapcsolta, és végül kézzel dokkolt be a Krisztall modulra. Ez volt az első alkalom, hogy egy űrállomásra keresztirányban dokkolt be egy űrhajó, de a Mir olyan nagy volt már, hogy ez nem jelentett problémát. Az űrállomás így már hét elemből állt (Mir bázismodul, Kvant-1, Kvant-2, Krisztall, Progressz M-15, Szojuz TM-15 és Szojuz TM-16), és az össztömege pedig elérte a 90 tonnát. Az EO-12 és az EO-13 közötti átadás-átvétel minimális időre szűkült le, hiszen vendég-űrhajós nélkül nem igazán voltak előre megszabott tudományos feladatok – az egyetlen kivétel a szokásos rezonancia-kísérlet, amikor az űrhajósok a faltól ellökve magukat megpróbálták megmozgatni az űrállomást, megvizsgálva annak stabilitását. Így miután Szolovjovék utódaikat körbevezették, és mindent alaposan megmutogattak nekik, bepakoltak a Szojuz TM-15-be, majd négy nappal a TM-16 megérkezése után már indultak is vissza a Földre.

A Znamja kinyitása

Február 4-én felhelyezték a Progressz M-15 orrára a dokkolórúd helyére a hozzávetőleg 40 kg-os Znamja (~ "zászló") kísérleti apparátust, majd a teherűrhajó lekapcsolódott és 150 méterre eltávolodott, és egy forgó manőverrel kinyitotta a Znamját. Ennek nyolc vékony fóliából készült "szárnya" egy cirka 20 méter átmérőjű tükröt képezett, majd ezt a Progressz irányításával úgy pozicionálták, hogy a Nap fényét a már árnyékos oldalon lévő Európára vetítse. A tükrözött fény nagyjából négy kilométeres területet világított meg, és mindössze hat perc alatt vonult végig a fénye Dél-Franciaországtól Fehéroroszországig. A célja alapvetően annak a koncepciónak az alátámasztása, mely szerint a világűrbe telepített tükrökkel lehetséges lenne-e a sarki részeken mesterségesen hosszabb nappalokat létrehozni.

A Progressz M-15 Znamja kísérletének magyarázata

A kísérlet után a Znamját leválasztotta a Progressz, ám feladatának még nem volt vége – másnap az időközben telepített TORU (~ Távirányított Repülő Rendszer) kezelőszervek tesztelésére használták fel. A TORU gyakorlatilag két kezelőkart, három kezelőpanelt és egy TV monitort takart, amelyek bizonyos szintig a Szojuz irányítórendszerének másolatai. A célja az, hogy a teherűrhajókat az űrállomásról lehessen távvezérelni úgy, mintha az űrhajós a Progresszben ülne, így a Kursz esetleges meghibásodása esetén is lehetséges a dokkolás, illetve adott esetben át lehet mozgatni a Progresszt az egyik dokkolóportról a másikra, vagy például "körbejárhatja" az űrállomást külső szemrevételezés céljából. A Progressz M-15 esetében mintegy 200 méterre a Mirtől átvette Manarov az irányítást, végrehajtott pár alapvető manővert, sikeresen tesztelve az elméletet – majd a teszt után az M-15 pedig társaihoz hasonlóan elégett a légkörben...

A következő teherhajó február 23-án érkezett, pótalkatrészekkel, további giroszkópokkal és természetesen alapvető ellátmánnyal. A személyzetre a karbantartás feladata várt először: újra kellett kábelezni a Krisztall és Kvant-2 elektromos rendszerét, a Kvant-2-be immár belső tartókra felszereltek két giroszkópot, illetve a fedélzeti rendszerek egyes elemeit is kicserélték. A Progressz M-16 ezután egy újabb TORU teszt alanya lett – távirányítás alatt lekapcsolódott, eltávolodott 75 méterre, majd utána Manarov irányításával visszadokkolt. Másnap végleg lekapcsolódva indult a légkör felé, hulladékkal a fedélzetén. Április másodikán pedig már jött is a következő, M-17 jelű teherhajó, amely már az elkövetkezendő űrsétákhoz szükséges felszereléssel érkezett.

A TORU kiképző-szimulátor egy Mir bázismodul makettben, a Mir kezelőpanelje felett elhelyezve

Április 19-én került sor az első űrsétára, a cél az, hogy az immár két éve húzódó Krisztall napelem-átköltöztetések előkészítésének utolsó simításait is elvégezzék. Ehhez most a Kvant-1 két oldalán egy-egy napelemszárny-mozgató elektromotort kell felszerelni. Az űrhajósok saját magukat és az elektromotort a Sztrela robotkarral mozgatták át a Kvant-2-ről a Kvant-1-re, és nagy küzdelmek árán, három óra alatt, de sikerült felszerelniük az egyiket. Eközben viszont Polescsuk űrruhájában meghibásodott mindkét levegő-keringtető ventilátor, ami miatt hamar nagyon melege lett az űrhajósnak. Mikor visszafelé indultak, Polescsuk jelentette, hogy a Sztrela két kezelőkarja közül az egyik letört és ellebegett. A majdnem öt és fél órás űrséta után érthetően aggodalmasan szálltak ki az űrruháikból az űrhajósok: a Sztrela nélkül nem lehetséges a négy nappal későbbre tervezett második űrsétájuk...

Amíg a cserekar megérkezik, a rutin karbantartó feladatok végrehajtását hozták előre: a vízregeneráló mellett az elektromos hálózat és a fedélzeti számítógépek kerültek most sorra. Május 24-én érkezett meg a Progressz M-18, így egyszerre két teherűrhajó is az űrállomáshoz csatlakozott. Az új teherhajó a hőháztartást biztosító rendszerekhez hozott keringtető szivattyúkat, illetve új számítógép-elemeket, a hamarosan érkező francia vendég-űrhajós tudományos kísérleteinek eszközeit – és persze a Sztrela kezelőpultjához egy új cserekart. Június 18-án tehát sor kerülhetett a második űrsétára, ahol először kicserélték az eltört és elveszett kart, majd a Kvant-1 másik oldalára szánt elektromotort és magukat átvitették a robotkarral, és felszerelték a napelem-mozgató rendszert. Szemben az első űrsétájukkal, ezúttal semmi probléma nem adódott, és sokkal gyorsabban végeztek, mint eredetileg számoltak. A Kvant-1 készen állt a napelemek áthelyezésére, amit eredetileg Manakovnak és Polescsuknak kellett volna végrehajtani, de erre végül nem maradt idejük....

A korán jött francia vendég

A CNES francia űrügynökség eredetileg 1994 elejére állapodott meg az NPO Enyergijával egy újabb Mir-látogatás megvalósítására. A helyzet viszont az volt, hogy az orosz űrprogramnak nem volt fizetős vendég-űrhajósa 1993-ra (Izrael jelentkezett be, de az üzlet végül meghiúsult), így finoman nekiálltak puhatolózni az franciáknál, hogy nem szeretnének-e hamarabb sort keríteni az útra. A CNES rövid habozás után pedig belement az előrehozott űrutazásba.

Szerebrov, Ciblijev és Haigneré, a Szojuz TM-17 indulószemélyzete

A változtatás nem volt egyértelműen előnyös. Először is eleve azért a franciákat szemelték ki az oroszok, mert nekik ott volt a következő útra már teljesen kiképzett űrhajósuk: Jean-Pierre Haigneré tartalék volt Tognini 1992-es űrrepülésénél. Csakhogy a neki szánt tudományos felszerelés egy része még nem készült el, így néhány kivételtől eltekintve (amiket a Progressz M-18 vitt fel) Tognini korábbi kísérleteit ismételheti meg, kiegészítve egy-két, eredetileg a németek által végzettel, amit pedig Flade hagyott odafent. Haigneré így a Mir EO-14-el megy a Mirre, amelynek parancsnoka Vaszilij Vasziljevics Ciblijev, aki újonc, de mellette ott van a veterán, a világűrben már háromszor járt fedélzeti mérnöke, Alekszandr Alekszandrovics Szerebrov. A francia vendégűrhajós küldetése az Altaïr elnevezést kapta.

A Mir űrállomás a bedokkolt két Progressz teherűrhajóval és a Szojuz TM-16-tal...

...majd a Progressz M-18 távozása...

A Szojuz TM-17 1993. július elsején indult a világűrbe, majd két nap múlva megközelítette a Mirt. Ekkor került sor egy előre megrendezett jelenetre (még külön neve is volt: "Rodeo" kísérlet) - a Progressz M-18 a Mir elülső, a Progressz M-17 pedig a Mír hátsó kikötőjét foglalta el, a Szojuz TM-16 pedig a Krisztallhoz csatlakozott, vagyis az érkező űrhajó nem tudott hova dokkolni. Viszont ahogy a TM-17 megközelítette az űrállomást mintegy 200 méterre, a Progressz M-18 lekapcsolódott, amit Ciblijevék megörökíthettek. A NASA büszkélkedhetett az űrrepülőgép fedélzetén, illetve rakterében végrehajtott tudományos munkával, a különféle űrsétákkal, de az oroszok egy olyan kompozíciót hoztak össze, amely a Mirt egy dolgos, zsúfolt, elfoglalt űrkikötőként mutatta be.

Haigneré és Ciblijev az űrállomás fedélzetén

A francia űrhajós az EO-13 és EO-14 személyzettel mintegy 20 napig dolgozott együtt, de ahogy már említettük, a tudományos feladatok jó része alapvetően Tognini kísérleteiből állt, plusz a Progressz M-18 felvitt 100 kg-nyi további eszközt. Ezek az egyensúlyérzékre és a szövettanra vonatkozóak voltak, illetve a Teleassistance kísérlet keretében a komplex feladatok végrehajtását a földi irányítással rádiókapcsolatban álló szakemberek általi segítségnyújtásának lehetőségeit vizsgálta. Haigneré természetesen több Föld-megfigyelést is végrehajtott az MKF-6MA és a Priroda-5 kamerákkal, eközben pedig az EO-13 személyzete lassan átadta a staféta az EO-14-nek. Eredetileg a Krisztall napelem-szárnyainak átszerelését nekik kellett volna végrehajtani, de a Sztrela problémája miatt ez ugyebár elmaradt – ami további űrsétát jelentett az EO-14 amúgy is zsúfolt programjában. Manakov, Polescsuk és Heigneré július 22-én elköszönt Szerebrovtól és Ciblijevtől, majd visszatértek a Földre a Szojuz TM-16-tal.

Augusztus 12-13-án vonult át a Perseida meteorraj, és az 1993-as átvonulást kifejezetten erősnek jelezték előre – az EO-14 legénysége pedig felkészült az esetleges vészhelyzetre: az űrhajóba pakolták a visszatéréshez szükséges felszerelést, hogy adott esetben azonnal elhagyhassák az űrállomást, a kazahsztáni leszállási zónában pedig készenlétbe helyezték a mentőegységeket. A meteorraj átvonulása alatt a személyzet váltásban állt őrséget, és közben folyamatosan figyelték a légkörben elégő meteorokat, összesen mintegy 240-et örökítettek meg. A megfigyelések közben összesen 10 mikrometeorit-becsapódást rögzítettek az ablakokon is, melyek 1,5-4 mm-es krátereket hagytak emlékül. Az átvonulás után űrsétával szándékoztak ellenőrizni, hogy az űrállomás milyen kárt szenvedett pontosan. Az augusztus 13-án dokkoló Progressz M-19 teherhajó különféle ellátmányokat hozott a személyzet számára, ám Szerebrov némileg csalódottan jelezte, hogy a raktér túl üres – nagyjából az egyharmada volt csak kihasználva.

Szerebrov az űrséták egyikén

Az első űrsétára azonban csak egy hónappal a meterorraj átvonulása után került sor, szeptember 16-án, és végül a külső borítás és a rendszerek átvizsgálása helyett a Rapana tartón dolgoztak végül. A Rapana egy könnyű szerkezetű, rácsos tartó volt, némileg hasonlóan a Szoforához, és a mögé, a Kvant-1 tetejére állítanák fel. A Rapana kísérleti program még az 1980-as évek végén jött létre, hogy a tervezett Mir-2 űrállomás rácsos tartóival kapcsolatos tapasztalatokat gyűjtsenek, a Mir-2 ugyan abban a formában biztos nem fog megvalósulni, de reménykedtek, hogy a nemzetközi űrállomáson még kamatoztathatják az itteni eredményeket. Az első, 4 óra 18 perces űrséta a rögzítési pontot és egyes elemek átszállítását takarta, végül az első elemek összeépítését. Majd (a korábbiaknak megfelelően) négy nappal később követte a következő űrséta, amely 3 óra 13 percig tartott, és a Rapana építésének befejezésével zárult, és a tetejére anyagtechnikai vizsgálópanelek kerültek, amelyek a panelen lévő anyagokra a világűr hatásait követik. A visszaúton még begyűjtöttek pár korábban kihelyezett tesztpanelt, amelyet később a Földre juttatnak majd vissza.

A Szofora tartó, tetején a VDU hajtóműcsomag, és mögötte a Rapana tartó a Kvant-1 modul tetején

A harmadik űrsétán vizsgálták át alaposabban a Perseida meteorraj által okozott sérüléseket, többek között felfedeztek egy 5 mm-es lyukat az egyik napelemen, amelyet pár centis repedések öveztek. Azonban menet közben Ciblijev űrruhájának hőháztartását felügyelő rendszere meghibásodott, és először még felmerült, hogy Ciblijev visszatér, és ráköti magát a Kvant-2 modulban lévő köldökzsinórra magát (a belső létfenntartó rendszer veszi így át az űrruha meghibásodott részeitől a feladatot), és Szerebrov folytatja az űrállomás külső felmérését. Végül mégis úgy döntöttek, hogy mivel a bevett gyakorlat szerint amúgy sem dolgozhat kint űrhajós egyedül, inkább visszatérnek – így alig egy óra ötvenegy percesre vágták azt.

Az EO-14 / Szojuz TM-17 felvarrója

A program jövője Oroszországban közben pengeélen táncolt – eredetileg novemberben érkezett volna Szerebrovék váltása, de mivel a hajtóműveket gyártó Energomas gyáregységet jó ideje nem fizették ki, a Szojuz hordozórakétákhoz szánt hajtóműveket csak akkor adták át, ha ott helyben rendezik az anyagiakat. Márpedig pénz nem volt. Emiatt az EO-14 küldetést meghosszabbították. Csakhogy ellátmányra ez esetben is szükség lenne, jobb ötlet híján egy katonai műholdhoz szánt Szojuz hordozórakétát soroltak át a Progressz M-20-hoz, amely a Progressz M-19-et váltotta október elején. Az ellátmányon túl különféle kísérleti eszközök is érkeztek, például a holland Biokrist, amely protein-kristályokkal kapcsolatos vizsgálatokra szolgált. Eredetileg 1992-ben ez már járt a Miren, akkor Volkov és Krikaljov hajtotta végre a kísérletet, ám valami miatt a minták megsérültek, és így meg szerették volna ismételni azt. Október 22-én újabb űrsétára került sor, amelyben szerették volna befejezni a Mir teljes külső felmérését, ám ismét félbe kellett szakítani azt – ezúttal Szerebrov űrruhájának létfenntartó rendszere makacsolta meg magát, így mindössze 38 perc után meg is szakították a műveletet. Az űrruha javítása után október 29-én immár ötödik űrsétájukra készültek, és végre sikerült a teljes külső burkolatot szemrevételezni és a felfedezett sérüléseket kamerákkal rögzíteni. Néhány kisebb becsapódást találtak, ám megerősítést nyert az, amit már eddig is tudtak: semmi komolyabb sérülést nem okozott a meteorraj...

November 21-én a Progressz M-20 távozott, és az űrhajósok tudományos megfigyeléseiket folytatva várták a cseréjüket...

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!