Ahogy mondod, tudatosan építem a saját karakteremet. Egészen általános iskola vége óta úgy alakult a személyiségem, ahogyan elterveztem. Pont emiatt lelkifurdalásom sincs, soha, semmi miatt. A legtöbben lököttnek tartanak emiatt, többek közt itt a fórumon is. Sőt, amiatt is kaptam már sokat, hogy miért nem úgymond "a saját utamat járom". Én mentem ebbe bele, én vállaltam. Úgy fogom föl ezt, mint valami küldetést. Úgy kell elérnem a saját céljaimat, hogy közben a családot is szem előtt tartom, és nem játszadozom édesanyám igen gyenge idegeivel. Nagyjából egyetlen hozzátartozóm sem hisz bennem, de ez csak még nagyobb kihívássá, még drámaibbá tesz a helyzetet.

(Azon kívül a családom, azaz anyám a viszonylagos önellátásra rendezkedett be, amit kb. az én fizikai erőmre és az időmre alapoz; ha felhagynék vele, felborítanám az egészet, és tönkretennék mindent, amit idáig, két évtized alatt fölépítettünk. A konfliktust az adja, hogy mindez nem fér össze a szenvedélyemmel, az írással és a filmezéssel, és indulásként egyik sem fér össze a fogyasztói társadalomban való léttel. Bármelyik irányba mozdulnék, a másik két világ összeomlana, ezért kénytelen vagyok egyszerre teljesíteni. Valahogy...)

Wictor: Persze. Erre van egy példám. Minden évben születnek kiskecskék, és el kell őket adni, mert vegetáriánusok vagyunk. Na most ugye mindig vannak erősebbek, gyöngébbek, és szemre megmondom már kicsinek, az alkata és a felmenői alapján, hogy várhatóan milyen lesz felnőve. Hanem a gyöngébbeket is ilyen mézes-mázas szöveggel kellene eladni, csupa jót mondva róluk, de én csak az igazságot, a tárgyilagos, objektív igazat vagyok hajlandó mondani. Ha valakinek úgy nem kell, akkor vegye meg más kilóra, húsnak, abban nem lehet hazudni. De hogy nekem mennyi összezördülésem volt emiatt anyámmal... De az elveimet nem vagyok hajlandó föladni. Még a végén lelkifurdalást csinálnék magamnak, amit, mint mondtam, nem érzek, mióta az eszemet tudom.

[ Szerkesztve ]