A fejlődés/változás szükségszerűsége vitathatatlan. Azt, hogy ez bekövetkezett-e, részint a kritika, részint a rajongók határozzák meg. Én abban a tekintetben valóban konzervatív vagyok, hogy sokszor ragaszkodom az eredeti, vagy menet közben megszokott előadóhoz. Ezt nálam a Rainbowban Dio jelentette. Vagy vegyünk egy másik példát: Malmsteen. Első két lemezének énekese Jeff Scott Sotto. (Ha jól emlékszem a névre.) Kellően exhibicionista mozgású és igencsak tág torkú énekes. Aztán jött picit Rob Haldolf, majd Joe Lynn Turner (ex Rainbow), aztán olyan énekesek, akiket nem jegyzek. Egyik sem nyújtja azt a zenei élményt, mint Sotto. A kísérő zenészei ... hát, a G3 denveri turnéján látott doboson kívül, szerintem meg sem közelítik a Johansson fivéreket, a dobost és a billentyűst. A dupla koncert albumán az énekes angol kiejtése - még nekem is feltűnik - iszonyatos. Még selypít is. (á sí dö lájt tunájt, flesing tu dö skáj...) Sottóra visszaemlékezve, egy csapás. Malmsteen mester is a 4. lemez után belegabalyodott az 1 sec alatt minél több trillát csapdájába .... de azért még Malmsteen, és pont a denveri koncerten Satriánival és Steve Vai-jel megmutatta, ő a Mester. Ehhez az kellett, hogy kellő időben és kellő intenzitással essen bele a húrokba, ne legyen a dallamból szinte fizikaila fájó jubjubjubjubjubjub...
De vegyük a Sabbathot. Sokaknak - nekem is - az igazi Black Sabbath az, amikor Ozzy kornyált. De azért akadt néhány lemezük, ami pont az énekesváltás miatt gyökeresen más stílust jelentett, mint pl. Dioval a Heaven and Hell; Glenn Hughes-zal a Seventh Star. A kakukktojás Tony Martin (?), aki stúdió felvételen igencsak b@szta a fal alját - Haeadless Cross, TYr - viszont élőben huszadrangú énekes volt. Egyszerűen nem tudott koncerten énekelni.
Ezeket a Sabbath lemezeket is szerettem, de ezek mind-mind már másak voltak, nem az Ozzy féle megszokott, megszeretett Sabbath hang.
Végezetül vegyük az Iron Maident. Egyértelmű, hogy Blaze Baylei-ben azt a bátorságot lehet leginkább értékelni, hogy fel merte vállalni Dickinson után az éneklést. Annál is inkább, mert az igazi Maiden rajongók ölni tudnának Dickinsonért.
Mégis, akad 1-2 kivétel a repertoárban, amihez visszahívnám a mackósabb mozgású, de szuggesztívebb, kissé dúlt tekintetű Bayleit. Az Afraid shot to strangerst hiába adja elő Dickinsonnál fakóbb hangon; de a megjelenése, mozgása szuggesztívebb, rám jobban hat, mint az ex olimpikon párbajtőrözős, akrobatikus mozgású Dickinson. És ezért nem szeretném Dickinsonnal jobban a Lord of the flies-t, vagy a Futurealt. Ugyanakkor nem szeretném pl. a Wickers mant, vagy a Blood brotherset Bayleivel....
üzenetek
hozzászólások
Ejj szegény Paul DiAnno-t hogy kihagytad ebből a rövidített Maiden-történelemből 
Kansas
(addikt)
Az általad leírtakkal érdemben nem tudok vitatkozni, részben, mert javarészt egyetértek, részben, mert ezeket a bandákat nyilvánvalóan nem hallgatom annyit mint te, ebből következőleg kevésbé is ismerem őket.
Amiből a nézeteltérés fakad az az a (rossz?) tulajdonságom, hogy a mások által istenített előadókat sokkal kritikusabb szemmel nézem, talán puszta dacból, nem tudom, mindenesetre engem igen kevesen nyűgöznek le annyira, mint a rajongóikat.
Csak három példa:
Dio-ról részben már elmondtam a véleményem: számomra túlságosan "oldszkúl", én nem látom a hangjában azt a változatosságot, amit annyian - ettől még nagyon jó énekes volt, de nekem nem idol...
Dickinson: a Maiden beli munkásságáról nem vagyok nagy véleménnyel, bár ez szvsz Steve Harris "bűne" (mármint az egysíkúság és a vékonyka hangzás), már csak azért is, mert a Dickinson szólóalbumoktól(Balls to Picasso, Accident of Birth, Chemical Wedding) viszont hátast dobtam
Malmsteen: csak kevés számát hallgattam eddig, most, hogy így felhoztad, kicsit több cuccot hallgattam meg tőle, ami megerősített abbéli nézetemben, hogy ugyan zseniális gitáros, de ez a tény és a határtalan egója a zenéje rovására megy, nem tudja alárendelni a gitárjátékát a daloknak, így azok viszonylag kevéssé néznek ki dalnak(ellenpélda skandináv prog-metalból: Circus Maximus). Talán Ripper segíthet neki...
Hogy néhány személyes kedvencemről is szót ejtsek:
- Matt Barlow: az Iced Earth-ban annak idején csodákat énekelt, majd ezt fokozta a Pyramaze Immortal lemezén...most, hogy egy ideje megint az IE-ben van(a nekem egyébként kellemes meglepetést okozó Ripper Owenst kitúrva), belekerült a "dickinsoni csapdába" - csak éppen neki nem Steve Harris a kerékkötője, hanem Jon Schaffer, aki úgy tűnik, abban is követi példaképét, hogy egy idő után képtelen fejlődni.
Úgy tűnik, Matt a kiutat abban látta, ha visszavonul már megint... remélem, idővel újfent visszatér, és ismét egy akkora dobással, mint a Pyramaze-lemez volt.
- Roy Khan: csodákat énekelt a Conception-ben és még inkább a Kamelot-ban, sajnos kiégett és ő is abbahagyta, kíváncsian várom, ki jön a helyére és mit fog mutatni... és szintén várom idővel Roy visszatértét is
- Andi Deris: a Pink Cream 69-ben brillírozott, aztán a kirúgott "metal isten", Kiske helyére érkezett a Helloween-be, ahol gyorsan felnőtt a feladathoz, manapság már nehezen tudom nélküle elképzelni a bandát(hja, 18 év megszokása), de a mai napig nem tudja levetni Kiske árnyékát néhányak szemében, pedig lényegesen változatosabb a hangja, több érzelmet tud belevinni Kiskénél
- Murat Ilkan:a török Mezarkabul(Pentagram) dalnoka, nemrég távozott a bandából, meglátjuk, utóda mire lesz képes
végezetül:
- Anette Olzon: a zseniális, bár emberi kvalitások tekintetében kihívásokkal küzdő Tarja után vette át a Nightwish énekesi posztját és bár a régi számokat elég sok időbe telt neki, hogy élőben igazán ütősen előadja(némelyik, - pl. a Wishmaster - a mai napig gondokat okoz neki, mások - pl. a Come Cover Me - szvsz jobbak vele, mint Tarjával), az általa felénekelt album az egyik kedvencem, az én fülem számára sokkal kellemesebb a hangja Tarjáénál, sokkal sokoldalúbb is... érdeklődve várom az első Nightwish lemezt, ami valóban az ő hangjára íródott
[ Szerkesztve ]
Kansas
(addikt)
u.i.: most olvastam végig Barlow búcsúüzenetét, abból az látszik, nem vonul vissza, csak az IE-ből lépett ki... annál jobb, Go Barlow!
kovy79
(őstag)
Huhh, köszi az írást, régen jutott eszembe, elő is túrom kazijukat. 
Anno nagy kedvencem volt, pedig nem állt a műfaj hozzám túl közel (house, trance volt a favorit). Rengeteget hallgattam a Stranger in Us All albumukat.
Régi szép emlékek... [link]
Egyébként kétségtelen tény, - ezért volt nálam a kedvencek sorrendjében is a Deep Purple .Rainbow -Deep Purple változás - hogy a Rainbow zenéje "avíttabb", "korszerűtlenebb", míg a Deep Purple időtlenebb, a 21. században sem tűnik letűnt rocknak, van a lüktető ritmusában valami, ami mindig aktuálissá teszi.
