[OFF]Őszintén átérzem én is, amit átéltél.. Én már 28 voltam, amikor kiderült egy áprilisi napon, hogy mi a helyzet. Az is kiderült, pillanatokon belül, hogy inoperábilis és a teljes parametriumot átszőtte a daganat. Akkor azt mondták, talán egy hete van hátra. Egyetlen kívánsága volt, otthon és nem kórházban meghalni. Arra sikerült rábeszélnem, hogy legalább nézzük meg, milyen lehetőségei vannak, ha már más nem, akkor legalább alternatív gyógymód. Erre hajlandó volt és nekivágtunk. Az elején sikerült a Kékgolyó onkológiájára bevinnem, ahol a doki érdemesnek látta megpróbáli a célzott sugárkezelést, amit a már leírt, alternatív szerekkel kiegészítettünk. Vért is kellett kapnia, így egy darabig bent feküdt, de ahányszor tudtam, mindig kicsempésztem a kórházból, neki kedves helyekre mentünk és rengeteget beszélgettünk mindenről. A benti 4 ágyas szoba többi ''lakója'', már rutinos kemos volt, így velük beszélgetve felébredt benne a küzdeni akarás és már gyógyulni akart. Hamarosan hazavihettem, egy jó darabig stagnált, majd nyár közepén romlani kezdett az állapota, amin már semmivel nem lehetett változtatni. A munkahelyemről a házidokim kiírt betegállományba, hogy otthon lehessek vele, ezt tudták a melóhelyemen is és teljesen megértették. Lassan megtanultam a fájdalomcsillapítók adagolását, naplót vezettem a bevitt-kijött folyadékról, kávéscsészényi étkeket főztem, hogy néhány falatot tudjon enni. aztán megtanultam infúziót is bekötni cserélni, mert nem akarta a fájdalmai ellenére sem a kórházat. Ebben a házidokim nagyon sokat segített, hiszen elvileg tilos az ilyesmi. Aztán egy október eleji napon meghalt. És tudtam annak örülni, hogy nem fáj neki. Mert nagyon fájt már a végén minden.

szerk:

ha időben kiderült volna, akkor lehetett volna segíteni, meggyógyulhatott volna. Amikor kiderült, már legalább 7 éve benne volt a daganat, csak tünetmentesen. De nem volt hajlandó szűrésre menni..

[Szerkesztve]