Velem is hasonlóképp történt. Végignéztem, ahogyan anyám leépül, mind testileg, mind lelkileg. Több hónapig volt fekvőbeteg, otthon; egész nap nyöszörgött, sírt, a fájdalomcsillapítóktól tulajdonképpen magánál sem volt, folyvást félrebeszélt. Aztán egyik éjjel arra riadtam fel, hogy anyám férje rámtöri a szobaajtót, és azt kiabálja kétségbeesetten, hogy menjek gyorsan. Besiettem a hálószobába, és láttam, hogy anyám nincs magánál... leállt a légzése. Újraélesztettük; hörgött, köhögött, rángott, öklendezett, elkékült, ezután ismét eszméletét vesztette. Öt-tíz-tizenöt percig tartott a haláltusája. Igazából fogalmam sincs, hogy pontosan mennyi idő telhetett el - akármennyi is volt, akkor nagyon soknak tűnt. Emlékszem, még az orvosi ügyelet telefonszámát is alig tudtam tárcsázni, annyira nem voltam eszemnél.

Mindenképpen úgy gondolom, hogy ha rákos lennék, nem feküdnék kés alá. A halált önmagában kisebb gondnak tartom, mint azt, amikor az egészségügy és annak szörnyű protokollja, kifejezései, orvosi rendelői, kísérletezései, reményei és minden egyebe teljesen átszövik az ember életét, és nem utoltósorban leépítik a szervezetét.


[Szerkesztve]