Van egy bátyám. Hét évvel idősebb. Nyilván óriási tekintély volt előttem gyerekként. Amit ő olvasott azokat olvasgattam én is, mikor már tudtam olvasni könyveket is. Így a Mondák könyve, a Winnetou, a Nagy indiánkönyv, Verne művei egészen fiatalon, olyan hét éves koromtól jelen voltak az életemben olvasmányélményként is. Mivel sokat olvastam, már akkor is órákat naponta akár, egyre jobban és gyorsabban is olvastam. A gondolkodásomat nyilván fejlesztették is az olvasott művek. Nyugati irodalom azért akkoriban a hetvenes évek elején, közepén nemigen, vagy eléggé szűrten jelent meg. Viszont a szovjet szerzők jelen voltak. Ezt a könyvet kaptam tanító nénimtől, emlékeim szerint a harmadik évzáróra a jó bizonyítványért. Nagyon szerettem, többször is elolvastam. Azért elég fiatal voltam, olyan kilenc éves. (Érdekes, hogy a Csendes Dont nagyon sokára olvastam, Tolsztojt, Dosztojevszkijt máig sem szerettem meg) Ilyen komoly irodalmat persze azért keveset olvastam később is, ennyire nem voltam koravén. A nyomorultak-at például csak talán hatodik után tudtam elolvasni, többször belekezdtem, az eleje unalmas volt nekem, lassan építkezik a mű. Egyszer, olyan több hónap után, eljutottam a közepére és akkor beindult valami és a másik felét egy-két nap alatt elolvastam. Mindig több könyvet olvastam párhuzamosan később. Előfordult, hogy visszavittem egy könyvet a könyvtárba és később újra kikölcsönöztem, hogy befejezzem az olvasását.
Írni egyszer kétszer próbáltam, de mivel szigorú olvasó vagyok és ráadásul kézzel füzetbe írhattam csak, (ez még bőven az írógépek kora) pár oldal után abbahagytam.
Nagyon könnyű epigonnak lenni. Az írás szakma is, tanulható a cikkben leírtak szerint, szerkeszthetőek regények, de az igazán ihletett művek más színvonalat képviselnek. Az igazán jó írásokban mindig benne van a szerző is és minél inkább benne van, annál hitelesebb lesz az írása. Természetesen "összeollózhatóak" jó és szórakoztató könyvek olvasmányélmények alapján is, azonban mikor az olvasó rájön, hogy ezt mintha már olvasta volna valahol, akkor komoly pluszt csak az egyedi látásmód adhat, a teljesen saját gondolatok megjelenése. A legjobb mikor tudsz teremteni egy világot, ami csak a tiéd. Stephen Kinget talán nem kell bemutatnom. Zseniális író, azonban nála is felfedezhető a kettősség. A konkrét történelmi helyzetbe helyezett könyve nem üti meg szerintem a saját színvonalát, a sokak által dicsőített Setét toronnyal meg mélyen a saját szintje alatt marad. Olyan, mintha elfogyna alóla a talaj, érezni, hogy ezt is megírták már jobban, ezt is.... Az amerikai kisváros, a kisvárosi emberek, jellemek az ő "talaja", amin áll abba mindig tud egy csavart beletenni, mégis mindig hiteles marad. A másik példa J.K. Rowling akinek első pár Harry Potter könyvét lelkesen rajongva tudtam olvasni, de aztán ahogy Harry nő, úgy ment el egy olyan irányba a sztori, hogy egyre kevésbé éreztem önazonosnak. A "halivúdi jellegű most megmentjük a világot" attitűd nagyon kevés írónál marad hiteles, bár nekem filmen is ritkán működik.
Tehát aki sikeres író akar lenni, megélni belőle, tanulhat regényírást, azonban aki az utókornak is, azt tegye bele a szívét és a lelkét, mert ez egy szakma, de csak akkor lesz művészet, ha "vérrel írják" . (persze nyilván ezt is loptam valahonnan, csak nem emlékszem már honnan )