Az a baj, hogy az, hogy mit érzel, ha gyerek van a közeledben, nem sokat árul el, mert én sem tudtam mit kezdeni egy kicsi gyerekkel, mert nem voltam rákényszerítve, nem voltam vele a nap 24 órájában, csak egy-két hetente pár órát találkoztam, akkor is mindig a szülőknél volt, meg ilyenek. De a saját az más. Naponta ott van, beépül az ember mindennapjaiba, akaratlanul is hozzáigazodik az ember, és elkezd foglalkozni vele.
Egy női kollégám nem merte megfogni a kisbabákat, teljes para volt, mintha egy kristálypohár tornyot adtál volna a kezébe. Mindenki meg akarta enni a gyereket, ő meg inkább hátrahúzódott a tömegben. Aztán gyereke lett, és kicserélték. Nem anyai ösztön, vagy ilyesmi, csak simán rájött (mert muszáj volt neki), hogy egy baba nem ördögtől való (Igaz, Rosemary? ), és nem olyan törékeny, mint amilyennek tűnik.
Szóval attól, hogy valaki egy idegen gyerekkel szemben közömbös, az nem jelent semmit. Férfiaknál legalábbis.