Miért bukott el a szovjet holdprogram?

Ez a témakör roppant népszerű a szovjet űrprogrammal foglalkozó oldalakon, írásokban, és most a szokásostól kicsit eltérően, némileg személyesebb hangvételben szeretném kifejteni a saját nézeteimet, tudniillik ezt a kérdéskört eléggé egy kaptafára szokták megválaszolni.

Vegyük hát át, hogy mely okokra is vezethető vissza az, hogy az amerikaiak léptek elsőként a Holdra, és nem a szovjetek:

Három (plusz egy) elvesztegetett év

Kennedy 1961-es beszédének videófelvétele

J. F. Kennedy amerikai elnök 1961. május 25-én tartott beszédet a Kongresszusban, amelyben a holdprogram kvázi bejelentése megtörtént. Ehhez a pénzügyi támogatást is biztosították, és a politikai támogatás is megvolt kisebb-nagyobb megingásokkal (főleg az Apollo-1 katasztrófa méltó itt említésre) gyakorlatilag végig. A szovjet holdprogram viszont gyakorlatilag 1964 augusztusáig nem indult el, és akkor is Cselomej UR-700 / LK-700 programját támogatta Hruscsov. Noha az N1 hordozórakéta megépítéséről 1962-ben döntés született, 1964-ig valóban jelentős események nem történtek vele kapcsolatban. Hruscsov bukása után még csaknem egy évre volt szüksége Koroljovnak arra, hogy az N1-L3 program mögé megfelelő támogatást szerezzen, és Cselomej holdprogramját végleg beszántsa. Emiatt az L3 komplexumon a valódi munka csak 1965 októberében kezdődött el!

Ez pedig rengeteg elvesztegetett idő. Hozzá kell tenni, részben talán maguk a szovjetek becsülték alá az Apollo-programot, és ezért is "engedték maguk elé" őket. A legsűrűbben emlegetett példa a Saturn-V hatalmas F-1 hajtóműveinek esete, amelyről úgy gondolták, hogy nem lehet megvalósítani. De a Rocketdyne hatalmas pénzmennyiséget elégetve végül megoldotta, és nem árt hozzátenni, hogy az F-1 fejlesztését még 1955-ben (!) kezdték el, eredetileg az Amerikai Légierő megbízásából, és mintegy 10 év alatt készültek el vele. De szintén megépítették a J-2 folyékony oxigén - folyékony hidrogén hajtóanyagú rakétahajtóművet is, amelyhez hasonló szintén nem volt a szovjeteknél. Ha csak három évvel korábban kezdik el az N1 (vagy akár az UR-700) és a holdraszálló űrhajók valódi fejlesztését, és persze megkapják rá a megfelelő támogatást, akkor is csak talán lett volna esélyük befogni az Apollo holdprogramot. De 1965-ben, mikor az N1-L3 valóban komolyan elindult, már csak valami igen innovatív vészforgatókönyvvel előzhették volna be az Apollo-programot, csakhogy nem erre került sor.

A szovjetek sokkal kevesebb erőforrást áldoztak a holdprogramra 1969-ig

Ezt a képet nagyon szeretem mutogatni, amikor az amerikai űrprogramról beszélünk, ugyanis nagyon-nagyon sok mindent elárul, és tegyük hozzá, hogy e mellett még külön kasszából katonai rakéta- és űrprogramok is futottak:

A NASA költségvetése 1958-tól 2014-ig, a teljes költségvetés százalékában, a csúcs 1966-ban volt (mostanában kb. fél százalék egyébként...)

Kezdjük ott, hogy az Egyesült Államok gazdasága az 1960-as években önmagában is sokkal erősebb volt, mint a Szovjetunió gazdasága. Az Egyesült Államok esetében pedig 1966-ban a központi költségvetés cirka 4,3%-át áldozták az űrprogramra. Sajnos a szovjet űrprogram költségvetésére nincs megbízható forrás, noha titkosítás alól feloldott CIA dokumentumok, mint például ez az 1969-es próbálja megbecsülni, egy másik forrás szerint pedig az N1-L3 programra 1974-es leállításáig 3,6 milliárd rubelt költöttek, ami nagyságrendileg hasonló, mint az Saturn-Apollo program teljes költségvetése 1973-as leállításáig.

Viszont Misin egyes feljegyzései arról árulkodnak, hogy 1968-ban a CKBEM az személyzettel repülő űrhajózásra igényelt összegnek (359 millió rubel) cirka háromnegyedét (273,5 millió rubelt) kapta meg. A szovjet űrhajósok hiányzó szimulátorokat, a mérnökök hiányzó, késve elkészülő alkatrészeket, a program vezetői megígért támogatások elmaradását idézik fel. Borisz Csertok visszaemlékezéseiben irigykedve írt arról, amikor látta, hogy az amerikai Saturn rakétaindításoknál minden specialistának saját monitorja volt, amelyen megjelent minden számára szükséges adat – ők ekkor még jobbára telefonon lógva hallgatták azt, amit a telemetrikai szakértők felolvastak a beérkező adatokból. Ezek a problémák nagyjából megoldódtak az 1970-es évek közepére, és az N1-L3 program előrehaladása is jelzi, hogy aztán megkapták az erőforrásokat (nem győzőm hangsúlyozni, hogy legalább 8 (de más források 12-14-et említenek) darab méregdrága N1F rakéta volt legalább félig-meddig kész, mikor a programot leállították, ami alátámasztja ezt), ám utólag ez már nem segített abban, hogy megelőzzék az Apollo-11-et.

1968 decemberében az Apollo-8 startjakor az amerikai mérnökök Cape Canaverelben ilyen központból követhették az indítást...

Ezt a képet a neten való barangolás közben találtam, csak a helyszín biztos, ez Bajkonur,
de időpont homályos, valamikor az 1970-es vagy 80-as évekből származhat – a szovjet rakéta indításokat felügyelő bunkerben uralkodó állapotokra viszont némi betekintést adhat....

Szervezeti fejetlenség, botrányosan rossz erőforrás-menedzsment

1961-ben James E. Webb lett a NASA kijelölt vezetője, és mint ilyen, gyakorlatilag az ő kezében összpontosult az egész amerikai (civil) űrprogram irányítása (1968-ig). Na efféle döntési jogkör koncentráció a szovjeteknél nem létezett.

James E. Webb egy Gemini-makettben, ő volt az amerikai űrprogram teljhatalmú ura 1968-ig

Noha Koroljovra többször is hivatkoztam a szovjet űrprogram vezetőjeként, valójában "csak" az OKB-1 vezetője volt. Az első időben ez nem volt probléma, mert csak ki kellett harcolnia a támogatást a pártvezetéstől, és jobbára a saját tervezőirodáján belül meg tudta oldani a teendőket. Csakhogy ahogy egyre nőtt az űrprogram, úgy jelent meg a többi nagyobb tervezőiroda vezetője, hogy a saját elképzeléseiknek támogatást szerezzenek, miközben Koroljov már-már betegesen nem engedte ki az OKB-1 szárnyai alól a feladatokat (ez 1964 végétől kezdett el lazulni). A döntéseknél pedig Koroljovnak, majd Misinnek meg kellett küzdenie a pártvezetés és katonai vezetés, valamint a többi befolyásos szereplő éppen aktuális igényeivel, ötleteivel vagy éppen konkurenciájával. E mellett jöttek olyan problémák, mint például a katonai vezetés folyamatos kritikája, hogy számukra semmiféle haszna nincs a holdprogramnak, tehát igazából ők nem is akarnak erre erőforrásokat pazarolni – Usztyinov machinációinak volt köszönhető, hogy végül a hadsereg költségvetéséből pénzt áldoztak erre.

A főmérnökök közötti rossz viszony pedig alapjában meghatározta az együttműködések sikerességét is, lásd például Glusko elutasította a kerozin üzemanyagú nagyobb rakétahajtóművek fejlesztését (Glusko későbbi visszaemlékezései szerint ő felajánlott egy kompromisszumot, mely szerint az N1 "monoblokk" első fokozata helyett az R-7-nél is alkalmazott, több kisebb elemből álló megoldást választ (amelyeket lehet külön-külön is tesztelni), akkor megépíti neki a hajtóműveket – Glusko szerint Koroljov megbeszélte a dolgot Misinnel, majd utána közölte Gluskóval, hogy nincs kompromisszum), vagy azt, hogy az 1960-as évek végén Cselomej és Misin nem volt hajlandó találkozni egymással (ha olyan ülést tartottak, ahova mindkettejüket meghívták, menetrend szerint a helyetteseiket küldték el maguk helyett).

E mellé a párhuzamos fejlesztésekkel aprózták el a rendelkezésre álló erőforrásokat is – például a Szojuz 7K-OK föld körüli, az UR-500K / Szojuz 7K-L1 holdmegkerülés és az N1-L3 (Szojuz 7K-LOK, LK, Blokk-D) a holdraszállás programjában az SzASz mentőtornyot és a Blokk-D-t leszámítva csak a Szojuz űrhajó egyes részelemei voltak közösek! Érthetetlen például az is, hogy amíg a Szojuz 7K-L1 és 7K-OK napelemeket használó műszaki modullal épült, a 7K-LOK esetében miért kellett az üzemanyag-cellás rendszer mellett dönteni (és akkor a később bemutatandó Szojuz VI katonai űrhajó esetén tervezett nukleáris generátorok még szóba se kerültek!).

Az amerikai űrprogramban is volt bőven belső feszültség, ám ott a kritikus pillanatokban képesek voltak a vezetők hátra lépni egyet, és ha kellett, engedni, kompromisszumot kötni. Ez főleg a prominens (Koroljov, Glusko, Misin, Cselomej) szovjet főmérnökök között szinte ismeretlen fogalom volt, inkább az egymásnak való keresztbe tevésben brillíroztak, ami érthetően nagy hátráltató tényező...

Mit / kit lehet (vagy kellene) kevésbé okolni?

Koroljov halála gyakorlatilag minden egyes felsorolásba bekerül, némileg érthetetlen módon. Eleve Koroljov utólagos megítélése nagyon egyoldalú, nem győzik a pozitív jelzőket alkalmazni a méltatásánál, és szinte mindenhol megemlítik, hogy ha korai halála nem történik meg, akkor talán a legyőzhették volna az amerikaiakat az emberes Holdraszállásért folyó űrversenyben. Csak éppen ezt alátámasztani nem nagyon lehet, sőt...

Misin gyakorlatilag törés nélkül folytatta azokat a programokat és úgy, ahogy még Koroljov idejében elindultak. Talán elődje kijárt volna némileg több pénzt a pártvezetéstől, esetleg lassította / felfüggesztette volna az UR-500K / L1 Hold-megkerülést, hogy teljesen az N1-L3 párosra koncentrálhasson, ám 1966 januárjától egyszerűen nem igazán volt olyan helyzetben a szovjet űrprogram, amelyen adott esetben Koroljov valóban jelentős változást hozhatott volna – neki sem volt varázspálcája, amellyel csodát tehetett volna, márpedig anélkül 1966 után nem tudta volna sehogy befogni az Apollo-programot (ha csak nem arra építenek, hogy az amerikaiak hibáznak valami hatalmasat). Azt is nyugodtan hozzá tehetjük, hogy figyelembe véve ama tényt, mennyiszer táncoltak a katasztrófa szélén a Vosztok / Voszhod program esetében, esélyesen a Szojuz-1 balesetét sem tudták volna elkerülni, hiszen Koroljov igyekezett a pártvezetés űrprogramra vonatkozó kéréseit szentírásnak venni – ahogy Misin is.

Az N1-5L a szerelőcsarnokban, sokan vélik úgy, hogy a 30 hajtómű alkalmazására vezethető vissza az N1 kudarca, noha sok más rakéta hasonlóan rossz kezdeti indítási statisztikával indult – jóval kevesebb hajtóművel

A másik dolog, amit szintén nagyon sokszor fel szoktak hozni az az, hogy az amerikaiak ki tudtak fejleszteni egy hatalmas rakétahajtóművet (az F-1-et) a Saturn-V első fokozatához, míg a szovjetek erre nem voltak képesek, és csak szenvedtek a 30 kisebb NK-15 hajtóművel az N1 első fokozatában. Csakhogy önmagában ez aligha lehet mérvadó, az amerikaiak iszonyatos pénzből cirka 10 év alatt fejlesztették ki az F-1-et, a szovjetek a kisebb NK-15-ösökhöz és NK-33-asokhoz pedig a KORD hajtóműirányító rendszert, amelynek (bár ezt már sose tudjuk meg) szintén vagy 8-10 évre lett volna szüksége, amíg a gyerekbetegségeit kinőhesse. Más megközelítés, de a célt mindkét módon el lehet érni, nem tartom bölcsnek azért sikeresnek ítélni az egyiket és elítélni a másikat, mert az egyik kapott lehetőséget a bizonyításra, a másik viszont nem. Az N1 "öröksége" ilyen téren elég volt ahhoz, hogy nem is kevesen a 27 hajtóműves SpaceX Falcon Heavy rakétát is előre biztos kudarcra ítélték, mondván, hogy az N1 bizonyította már, hogy ennyi hajtóművel nem lehet megbízható rakétát építeni - szerencsére a SpaceX csattanós választ adott erre.

Az első fokozat leválása CGI képen, ideáig sose jutott el a valódi N1-es
(megj.: noha sokszor zöld festéssel ábrázolják, valójában kékes-szürke színre voltak fújva a korai rakéták)

Ha pedig már a KORD, Borisz Csertok "gyermeke" kap hideget-meleget az utókor elemzéseiben, holott a maga korában egy (nem csak szovjet viszonylatban) modern megoldás volt az adott mérnöki problémára, amit 30 hajtómű felügyelete és kontrollálása jelent. Csertok (és az N1 program) szerencsétlenségére az adott helyzetben egyetlen lehetőségük volt a KORD tesztelésére: maga a rakétaindítás. A négy indításból csak a második (5L) vesztéért tehető felelőssé, az első esetében a KORD inkább elszenvedője volt egy másik műszaki hibának (a vibráció miatt 2-es hajtóműről letörő csővezetékből kiszabaduló üzemanyag és hő által okozott tűzvésznek), és a két másik esetében sem miatta lett kudarc a vége. Ennek ellenére makacsul tartja magát az a nézet, hogy a KORD nagyban felelőssé tehető az N1 bukásáért...

Az egyik LK a múzeumban, noha végül sikeresen teljesített minden tesztet, csak az 1970-es évek második felére készültek el vele – túl későn a Holdért folytatott versenyt figyelembe véve...

Érdekes ellenben, hogy szinte sehol sem említik meg a Szojuz 7K-LOK űrhajó és az LK holdkomp késését. Az első LK holdkomp 1970. november 24-én lett Föld körüli pályára állítva, noha eredetileg 1969. június elsején kellett volna végrehajtani, tehát alig több, mint egy hónappal az Apollo-11 sikeres holdraszállása előtt. Ehhez képest jó egy évvel később került csak sor rá - vagyis még ha az N1 tökéletesen működik is, nem lett volna mivel leszállni a Hold felszínére az Apollo-11 útja előtt. A 7K-LOK űrhajó helyzete, ha lehet még egyértelműbb: sose járt a világűrben, 1972-re készült el valójában, ám ekkor már Misin az L3M közvetlenül a Holdra leszálló űrhajó fejlesztését támogatta. Az N1-L3 tragédiája, hogy ha az 1974-re tervezett két személyzet nélküli repülés sikerrel zárul, 1975-ben beteljesedhetett volna a szovjet Holdprogram, és a kommunista rendszer is letűzhette volna zászlaját a Holdra. Feltehetően ez alapjaiban más irányba terelte volna tovább mind az amerikai, mind a szovjet űrprogramot, ám Glusko döntése miatt erre nem került sor. Persze onnan is meg lehet közelíteni a dolgot, hogy Glusko úgy került 'hatalomra', hogy az N1-et szapulta folyton - nagy arcvesztés lett volna számára, ha a lesajnált rakéta 1974 augusztusában sikeresen pályára állítja terhét...

Érdemes talán idetenni Misin 1990-ben megjelent "Miért nem mentünk mi a Holdra?" című művéből egy önkritikus részletet (nem szó-, hanem jelentésbeli fordítás szerint): "Nem akarom, hogy az olvasók azt higgyék, hogy el szeretném kerülni a felelősséget, amit a Főtervezők (ideértve engem is) elkövettek a Hold-program alatt. Csak az nem hibázik, aki nem csinál semmit. Mi, Koroljov utódai megtettünk mindent, amit tudtunk, de ez nem volt elég."

CGI kép a meg nem valósult LK landolásról, amelyet a Lunohod-1 vezetett volna le
(forrás: Nick Stevens)

A szovjet holdprogram némileg paradox módon még évekig lebegett a megvalósítás küszöbén, ám 1976-ban végül felhagytak vele, de ez már egy másik történet....

Folytatása következik (2018 március 10-én hajnali 5 órakor)....

Főbb források:
Astronautix.com
Russianspaceweb.com
False Steps
b14643.de
SpaceFacts.de